LizaésLaura

Olyan érzés volt, mintha valaki belevágott volna egy bőrfocit a gyomromba. Még senki nem vágott bőrfocit a gyomromba, így igazából nem tudom milyen érzés lehet, de ilyennek képzelem. Ezek a gondolatok persze nem békésen vonultak végig a fejemben, hanem a pánik robbantotta ki őket egymás után. Túlélni akartam, mert itt már nem egy bőrfociról volt szó, hanem háromról. Aztán éreztem, hogy egy kéz, egy kicsi és meleg pracli a szemhéjamat huzigálja és egy arcocska felém hajol és egészen közelről mondja, mit mondja üvölti a fülembe: Ébresztő, honvédek! – Borzalom, a nővérem kiképzőőrmesternek neveli a gyerekeit. – Liza, tereld el a nyájad, és főzz egy kávét! – krákogtam.

-          Anya nincs itthon! – üvöltötték az arcomba víg gyermekhangok.

-          Micsoda? – dörzsöltem a szemem. – Kitti mellém kucorodott: - Játsszuk azt, hogy a Mikulás Neked nem hozott csomagot. Síjjál! – Őszintén szólva, tényleg sírni támadt kedvem. Kikászálódtam az ágyból, lefejtettem magamról a kis kezeket, és kimentem a konyhába, ahol rögtön csináltam magamnak egy duplaerősségű kávét. Nem törődtem a gyerekek rinyájával, addig amíg magamba nem döntöttem. Akkor kérdeztem meg újra:

-          Micsoda? Mi van itt?

-          Dinamit! – vágta rá Anna, Lotti és Kitti utána üvöltötték: Mi van itt! Dinamit!!!

-          Na jó, - komolyodott el Anna. – Anya tényleg nincs itthon.

-          Biztos eszébe jutott valamilyen nélkülözhetetlen kellék a szülinaphoz, és leugrott megvenni. – nyugtattam látszólag őket, valójában inkább magamat. – Szerintem, mindjárt visszaér. – Visszamentem a nappaliba, hogy előkotorjam a táskámból a mobilomat, de nem találtam sehol.

-          A kabátod sincs az előszobában. – jelentette Lotti.

-          Fura. – mondtam bambán. – Lehet, hogy anyátok hirtelen azt kapta magára. De vajon miért vitte el a táskámat? – Villámcsapásszerűen egy gondolat hasított belém. Na, ne!!! A hálószobába mentem Liza mobiljáért. Végighúztam az ujjam a képernyőn, és már olvashattam is Liza sms-ét: Drága Testvérkém! Ez a nap jár nekem – és neked is! Tudom, hogy mindent szuperül meg fogsz oldani. Puszilom a lányokat! Szeretlek! Ennyi. Ezt nem gondolhatja komolyan?

-          Hol van apátok? – kérdeztem.

-          Már elment. – mondta Anna.

-          Szerintem azt hitte, Anya alszik a kanapén, és nem Te! – kuncogott Lotti. – Láttam, amikor puszit küldött Neked! Így! – azzal belepuszilt a tenyerébe és felém fújta. Aha, szóval, Bernát azt hitte, én vagyok Liza és elment dolgozni. Meg sem lepődik, hogy a felesége a nappaliban alszik a hitvesi ágy helyett, csak messziről dobálja neki a csókokat?! És tartok tőle, nem ő lesz az egyetlen, aki ma azt fogja hinni, én vagyok Liza. Azt hiszem szükségem van még egy kávéra. Visszamentem a konyhába, de épp csak elővettem a kávét, mikor a lányok kórusban rákezdték: Én kakaót kérek! Én tejcsukát! Én kaphatok narancslevet? Arról volt szó, hogy reggelente narancslevet fogunk inni! – Sajnálom, de most először magamnak fogok egy incsi-fincsi kávét csinálni. – erre persze ledöbbentek. - De a mami mindig nekünk készít először reggeli innivalót! – mondta Anna. – És különben is, te már ittál! – tette hozzá Lotti. – Tejcsukát kéjek! – üvöltötte Kitti.

Ezek a srácok baromira tévednek, hogyha azt hiszik, hagyom már a legelején megtörni magam. – Sajnálom, de várnotok kell. – A kávé lefőtt, belepötyögtettem egy kis Steviát és öntöttem bele tejet. – Hmmm, finom. – szippantottam bele. – Most Laura nénikétek megissza a második kávéját – avval Kitti teljes erőből nekifutott a lábamnak – én pedig elzúgtam a kávésbögrével a konyhában. A kövön feküdtem, a kávétócsa közepén, a tegnapi blúzomban, gyűrötten és összekávézva és Kitti fölémhajolva üvöltött:

Tejcsukát akarok!!! – Szép kis nap lesz ez, köszönöm Nővérkém.

Laurára néztem. Még mindig aludt. Tegnap, miközben azt magyaráztam neki, hogy milyen nagy szükségem van rá, a támogatására, a jelenlétére – elaludt. A kanapén hevert, hason, fejét könyökhajlatába fúrva. Arca nem látszott, csak dús, mogyoróbarna haja terült szét, vállait is fedve.

A haja nem mézbarna, és nem is fahéjbarna. Mogyoró, pont, mint az enyém. Annyi mindenben hasonlítunk. De mi a különbség köztünk? Jó öt kiló, három gyerek és egy nemtörődöm férj az én javamra, karrier, partik és hódítások az ő javára. A kanapé mellett, a földre dobva a táskája. Szép, egyedi darab. Ne egy Luis Vuittonra vagy Pradara gondolj, Laura ennél eredetibb személyiség. Egy magyar bőrdíszműves kézműves munkája volt a táska, tudom, mert tőlem kapta a harmincadik születésnapjára, igaz ő választotta ki.

Felvettem, először keresztbe, ahogy a mami táskámat hordom, de aztán csak könnyedén a vállamra ejtettem.

Látod drágám, ez a különbség köztünk. Ez a te táskád, ez pedig az enyém. – néztem a saját viharvert darabomra, ami a sarokban hevert. Egy bőrönd és egy hátizsák kereszteződése volt, állítható pántokkal, hogy többféleképpen hurcolhassam, attól függően, hogy Kitti hajlandó-e kézen fogva sétálni vagy cipelnem kell.

Laura táskája nem volt nehéz, nyilván nincs benne három termosz tea, két pelenka, egy csomag popsitörlő, egy összegöngyölt mosható pelenkázó alátét a környezettudatosság jegyében, egy meggyűrt mesekönyv, használt és nem használt papír-zsebkendők garmadája – és még sok más hasznos holmi, ami az én táskámban van. Amikor Laurának vettem a táskát, magamnak is vettem egy aprócska neszesszert ugyanattól a készítőtől. Az első alkalommal, amikor magammal vittem a táskámban, Lotti úgy adta vissza az áfonyás répalevét, hogy nem csukta vissza rá a kupakot. Ez persze, csak azután derült ki, hogy betettem a táskámba. Később megpróbáltam kitisztítani a kis neszesszert, de az áfonyás répalé kiszedhetetlen mélynarancssárga nyomokat hagyott maga után. Ezután inkább elsüllyesztettem a neszesszert a szekrényem mélyére, elvégre minek is nekem egy ilyen kis finom holmi.

Sorra jártam a gyerekek szobáit, megigazítottam a takarójukat, simítottam egyet a meggyűrt párnájukon, puszit leheltem selymes hajacskájukra. A látvány, ahogy mélyen alszanak plüss pizsamájukban a vidám mintás ágyneműbe burkolva mindig nagyon elégedetté és boldoggá tett. Viszont ha az előttünk álló napra gondoltam, hű, még a szokásos kemény menetnél is durvább lesz.

Visszamentem a hálószobába és felkapcsoltam a villanyt. A ruhásszekrény ajtajára szerelt tükörre pillantottam, és ahogy megláttam a tükörképemetm eszembe jutott valami, Kihalásztam a szekrény aljából egy fekete hasleszorító bugyit, és belepréseltem magam – így már jöhetett a fekete nadrág, az a kis szakadás nem fog látszani – milyen szerencse, hogy a bugyi is fekete. Felvettem a push-up melltartóm, hosszasan igazgattam a pántját, mire úgy éreztem, hogy tart is, és nem csak emel. Felvettem az olajkék felsőt, és tádááám – egész jó lett a végeredmény. Kezdtem lendületbe jönni, ahogy leültem a mindenes kis asztalomhoz, és üres kávésbögréken, jegyzettömbökön, egy rózsaszín gyerekmamuszon és néhány háziállat-bábon átrángattam a nagyítós sminktükrömet. BB krém, az én barátom – mormoltam, majd sorra előszedegettem a tartóból a rég látott többi sminkszert is. Végezetül még egy kis szájfényt is az ajkamra kentem, és magamra spricceltem egy kis parfümöt. Visszamentem Laurához, és óvatosan megsimogattam a haját. – Nekem most sietnem kell, mert annyi minden vár ma rá: megbeszélések, konferenciák, partik! Szép napot, testvérkém, szép napot drága Liza!– mondtam, és éreztem, ahogy megjelenik egy gonoszkás mosoly az arcomon. Belebújtam Laura elegáns szövetkabátjába, felkaptam a táskáját, és kiléptem az ajtón.

- Nem Liza, ez most nem fog össze jönni, tényleg sajnálom, de a konferencián muszáj ott lennem, hiszen mi szervezzük, emlékezz vissza, tudod te is mivel jár egy ilyen! – magyarázkodtam. Ha arra tippeltek, hogy miután írtam egy nyugodt hangvételű választ Liza pszichopata sms-ére, miszerint szükségem van egy kis lazításra, mert a holnapi konferenciát én nyitom meg, és drukkoljon, hogy jól sikerüljön a beszédem, ő megértően békén hagyott, hát nagyon tévedtek. Felhívott, és kierőszakolta, hogy eljöjjek hozzá. Egyszerűen ott kellett hagynom Dávidot és Szaffit egy klubban, taxit fognom, és idejönnöm – azelőtt, hogy egyáltalán beindult volna a buli.

Ha rám nézel, egy szép és stílusos nőt látsz, de bevallom, elegánsan inni – na, azt nem tudtam soha. Lehet, ha nem söröskorsóval való pogózáson szocializálódok, vagy fiatalkori meghatározó ivás-élményeim nem kannás borokhoz kötődnek, akkor képes lettem volna elsajátítani a kulturált, társasági ivást. Őszintén szólva jobban szerettem azokat az estéket, amikor egy üveg olcsó borral üldögéltünk a tóparton vagy egy falusi kis kerthelységben ücsörögtünk a sokadik nagyfröccsöt szopogatva a diófa alatt, mint az elegáns koktélozós partikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna kedvem a mai bulihoz. Nagyon is volt, ez egy laza és kötetlen éjszaka lett volna, helyette viszont itt állok és hallgatom a testvérem siránkozását.

Ez az egész most nagyon kellemetlen, utálok magyarázkodni, de Liza igazán lehetne belátó, hiszen én dolgozom, ő meg egész nap otthon van, meg kéne értenie, hogy nekem fontos elfoglaltságaim vannak.

- Tudom mivel jár egy konferencia, nem telt még el olyan sok idő azóta… - megbicsaklott a hangja. Jajj, ne, remélem, nem fog sírni, se kedvem, se erőm vigasztalni.

- Édesem, persze, hogy nem telt el annyi idő, és Te voltál a legjobb! – próbálom nyugtatni. – Berobbantál, ragyogtál, majd egy év után elmentél babázni. – Nem tehetek róla, de a babázni szót enyhe undorral ejtem ki. Liza nem teszi szóvá, csak szomorúan néz rám. – Oké, én megértem, hogy neked fontos ez a családosdi, de megkaptál mindent, amit akartál, nem? Úgy értem, mintaanyu vagy, itt van Bernát, van ez a lakás… - Na jó, igazából tényleg nem értem, hogy mit akar most. Liza az egyetemen a tanárok kedvence volt. Ő volt az, aki minden előadáson bent ült, végig jegyzetelt, a gyűrűs mappáiban színes elválasztó lapokkal csoportosította az anyagokat, minden szemináriumi dolgozatot és beadandó feladatot időre elkészített, és már első év után egész nyáron újságíró gyakornokként dolgozott. Besétált a kedvenc hetilapjához, és kedvesen közölte a titkárnővel, hogy a főszerkesztővel szeretne beszélni. Rögtön bemehetett, és azzal a természetes egyszerűséggel, amivel mindenkit levett a lábáról, elmondta, hogy szeretne nyáron gyakornokként a lapnál dolgozni. A főszerkesztő kapásból igent mondott. Liza először mini interjúkat készített, majd egyre nagyobb munkákat bíztak rá. Augusztusban már többoldalas portréinterjúi jelentek meg. Ettől kezdve az egyetemen még jobban oda voltak érte a tanárok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy beképzelt volt. Nem volt az, szerintem fogalma sem volt róla, hogy milyen sokan irigylik őt. Naiv volt, végtelenül naiv, kedves mindenkihez, és mindig olyan hihetetlenül nyugodt és kiegyensúlyozott. Miközben mindenki lázasan kereste önmagát, bulizott végkimerülésig vagy éjszakákat tanult át egy-egy vizsga előtt, Liza a maga nyugodt céltudatos módján haladt előre. Ötödévesek voltunk, amikor félévkor az egyik óraadó tanárunk felajánlott neki egy munkát a reklámügynökségnél, ahol dogozott. A második félévet, az államvizsgát úgy csinálta végig, hogy mellette teljes munkaidőben dolgozott – a diplomamunkájával akkorra már rég készen volt. Olyan jól megállta a helyét, hogy pár hónap múlva már kreatív főtanácsadóként dolgozott.

Szerintem az, hogy Liza ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott volt mindig, Bernátnak köszönhető. Tudom, hihetetlen, de Liza tizenhét, Bernát húszéves volt, amikor megismerkedtek. Míg a többiek vadul buliztak, vagy nagy társasággal nyaraltak, ők kettesben moziba vagy vacsorázni mentek, hátizsákkal bejárták Erdélyt és kempingeztek a Balatonnál. Nem is ismertem más párt, akik ennyire illetek volna egymáshoz.

Aztán, amikor már az Ügynökségnél dolgozott, Liza megismerkedett Ádámmal. Ádám egy nagy állami vállalatnál dolgozott, és egy közös konferencián találkoztak. Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt kettőjük között, azt is csak véletlenül tudtam meg, hogy Ádám egyáltalán létezik. Akkoriban Bernát sokat volt külföldön, a szoftverfejlesztő cég olasz partnerei elvárták, hogy valaki rendszeresen képviselje a céget, a főnök pedig Bernátot küldte, mint tehetséges, fiatal munkatársat. Az tűnt fel, hogy Liza megváltozott. Iszonyúan pörgött abban az időszakban, ragyogott, elkezdett pár kolléganőjével szórakozni járni – később kiderült, hogy ezeken a bulikon Ádám is ott volt. Egyetemista lányos ruhatárába bekerült egy-két mélyen dekoltált blúz, felsliccelt szoknya, hosszúszárú csizma. De tényleg nem tudom, hogy mi történt közte és Ádám között, hogy egyáltalán történt-e valami, vagy csak a valami lehetősége is elég volt Lizának, a lényeg, hogy annak az évnek a tavaszán Liza és Bernát összeházasodtak, rá majd egy évre pedig megszületett Anna.

- Drágám, mégis mit szeretnél? – kérdeztem újra Lizától, és tényleg bíztam benne, hogy most képes lesz érthetően elmondani, hogy mi bántja, mert már majd leragadt a szemem.

- Én csak azt szeretném, ha itt lennél holnap Anna szülinapján és segítenél egy kicsit az előkészületekben. – kezdte. - Annyira zsúfolt napom lesz, háromfelé kéne szakadnom, hogy helyt tudjak állni. Az oviban családi játszó délelőtt lesz, és vinnem kell magammal Kittit is. Délután pedig még rengeteg előkészület vár rám, mert négytől már érkeznek a kis vendégek!

Családi játszó délelőtt, kis vendégek. Remélem, ezt nem gondolja komolyan.

Liza, értsd meg, hogy nem tudok most erre időt szakítani. – próbálok nyugodtan fogalmazni.

-          Te értesd meg, hogy nagyon kivagyok. Annyi mindenen mentem keresztül! (Na, vajon miken mehetett keresztül? Hogy nem ő nyerte az oviban a halloweeni jelmezkészítő versenyt?)

Tudod, volt egy időszak, amikor annyira nem bírtam egész nap elviselni, hogy én vagyok a mindig mindent megértő, körülölelő, tökéletes anyuka, hogy muszáj volt pár naponta egy-két órácskára kiszabadulnom a bőrömből. – mondta Liza halkan.

-                      Na és? Szerintem ezzel sokan vannak így. – legyintek. – De mikor volt ez? Nem emlékszem. Egyáltalán, kikkel járkáltál el?

-                      Senkivel. – rázta a fejét Liza. – Bernát annyira körülményes, ha a gyerek felvigyázásáról van szó. Szívesen vigyázott volna rájuk – elvben, de a gyakorlatban. Ismered… A kérdései… Most miért is akarok elmenni, miért van szükségem kimozdulásra, ez ugye csak egy egyszeri alkalom, vagy már rendszeres lesz? Nem érzem jól magam itthon, változtatni akarok az életünkön? Nem akartam állandóan ezt hallgatni. Talán emiatt mást sem akartam terhelni, így olyan megoldást akartam találni, ami senkitől nem függ.

-                      Te jó ég, mondd már végre el, hogy mit találtál ki – szóltam közbe. Liza rám nézett.: Amikor a gyerekek elaludtak, bekucorodtam a számítógép elé egy pohár borral és felmentem egy oldalra.

-                      Milyen oldalra?

-                      Egy internetes játék oldalára. Ez egy műveltségi vetélkedő…

-                      Jó ég Liza, már azt hittem valami…

-                      Várd ki a végét! A megadott személyiségem egy fiatal lányé volt, egy olyan lányé, amilyen én voltam régen. Akinek nincs családja, szép és sikeres, és körülrajongják a pasik…

-                      Jajj, Liza.

-                      Nem, nem. Tudod, hogy mennyire boldog vagyok. El sem hiszem, hogy ez a három csodálatos gyermek az enyém. Hogy képes voltam ilyen csodát létrehozni. Tényleg ők az életem értelme. De néha olyan jó volt visszabújni a régi Liza bőrébe.

-                      És mit csináltál azon az oldalon?

-                      Játszottam, válaszoltam a kérdésekre, közben cseteltem a többi játékossal. Poénkodtunk, néha még flörtöltünk is. Olyan nagyon felszabadult érzés volt. Annyira kikapcsolt.

-                      És arra esetleg nem gondoltál, hogy ők, a többiek sem azok, aminek kiadják magukat?

-                      De, persze, benne volt a pakliban. De nem volt jelentősége. Egyedül az illúzió volt a lényeg.

Láttam Laurán, hogy nem érti. Neki fogalma sincs mit jelent három gyerekkel itthon lenni. Azt hiszi, egész nap a kanapén ülök és nézem a gyerekeket. El se tudja képzelni, milyen az állandó kontroll, hogy mindig figyelembe kell venned, hogy a viselkedésed, egyetlen szavad, vagy egy tetted is milyen hatással van a gyerekekre. És nem csak a káromkodásra gondolok, a kiabálásra, dühöngésre, hanem, hogy hogyan fogalmazzak meg egy kérést, hogy az valóban motiválja a gyerekeket, vagy, hogy ha valamiért rájuk kell szólnom, csak a cselekedetüket minősítsem, és arra próbáljam helyezni a hangsúlyt, hogy azzal, amit tettek nekem mi a gondom. Néha nagyon fárasztónak érzem, olyan könnyű hibázni, és az egész környezetem annyira hajlamos a bűntudatkeltésre. Pár hónapja együtt vásároltunk kettesben Laurával egy hiperben. Előttünk egy anyuka ment két kisgyerekkel – láttam Laurán, hogy majd megőrül tőlük. Pedig a nő csodálatos volt. A kisebbik, egyéves forma kislányt a bevásárló kocsiban tolta, a nagyobbik, három év-körüli kisfiú mellettük jött. Hihetetlenül nyugodtan beszélt velük, kivett két hónadrágot, és engedte, hogy a kislány válassza ki a színe alapján, amelyiket szeretné, amikor a kisfiú játékért nyafizott, kedvesen emlékeztette, hogy megállapodtak, hogy most nem vásárolnak, és amikor a kisfiú ezek után a húgának kért valamit, amivel majd ő is játszhat, akkor ezen jót nevetett. Amikor a gyerekek édességet kértek, elmagyarázta, hogy ha hazaérnek, palacsintát süt nekik. Miközben felpakolt a futószalagra, és fizetett, játékosan lekötötte a kisfia figyelmét is. Felszabadult és vidám volt, ugyanakkor gondos és tudatos. Én miért nem tudok ilyen lenni? Hozzá képest egy állandóan improvizáló idegbeteg vagyok…

Liza totál kivolt. Valamitől nagyon kikészült. Nem tudom miért ennyire görcsös, miért akar minden olyan mániákusan jól csinálni. Miért nem teszi kedvére a dolgokat, miért a mások által felállított szabályoknak akar megfelelni. Emlékszem, nyár végén elmentünk egyszer kettesben vásárolni. Egy nő ment előttünk két gyerekkel, elviselhetetlenül lassan tolva a kocsiját, és közben hátborzongatóan negédes hangon beszélt a gyerekekkel: Drágám, melyik hónadrágot szeretnéd? A kéket vagy a zöldet? Gondoltam, hogy a zöldet! – közben szerencsétlen gyerek a kékre mutogatott. Végig így trillázott nekik, láttam, hogy Liza el van ájulva tőle, az persze nem tűnt fel neki, hogy a kiscsaj vörös fejjel bömböl a kocsiból, a kiscsávó meg ráveti magát egy szabadon hagyott targoncára, és frankón eltolja, mert anyuci a biofűszerek között válogat már félórája. Jó, hogy a kiscsávó nem dózerolt le senkit a targoncával, mert úgy tolta, hogy ki se látszott mögüle, a biztonsági őr köpni-nyelni nem tudott, azt se tudta mit mondjon trillázó anyucinak, végül csak megköszörülte a torkát. Na, erre már a nő észbe kapott, és vajon mit csinált? Negédes felkacagott: Hogy Te milyen ügyes vagy! – semmi irgum-burgum, vagy efféle. A pénztárnál meg mint az őrült rohangált fel a gyerek, a nő meg megpróbált úgy tenni, mintha ő küldené, mintha totál uralná a szitut. A gyerek elkezdett rohanni, neki a kijárati ajtónak, a nő meg utána kiabált: Igen, drágám, most nézd meg milyen kisállat van az ajtón az állateledeles plakáton. Meg lehetett bolondulni tőlük, Lizának meg tetszett. Olyan könnyen beveszi az ilyen szupermamis dolgokat.

A december veszélyes időszak a számára. Nem csak Anna szülinapja miatt, bár nyilvánvalóan a gyerek partival is túlzásba fog esni, de a Karácsony miatt különösen. A legtöbb embernek a Karácsonyról az a szó ugrik be, hogy tökéletes. Nem az, hogy boldog, vagy vidám, örömteli, vagy áldott, hanem, hogy tökéletes. Lizának pedig az, hogy TÖKÉLETES: csupa nagybetűvel. Persze, mindenkinek mást jelent a tökéletes, Liza számára a magazin karácsony a tökéletes. Bordó bársonyruhácskába öltözetett gyerekek a hajukban hatalmas masnival, akik pajkosan játszanak a kandalló előtt egy pihe-puha szőnyegen, jóképű öltönyös apuka vidáman mosolyogva faragja be a hatalmas élő fát a karácsonyfatalpba, fenyő- fahéj és narancsillat, tízféle saját kezűleg készített sütemény, vidám nagyszülők, vidám nagybácsik és nagynénik, ötfogásos vacsora, háromfogásos reggeli, vidám unokatestvérek, hatfogásos ebéd – ja, mert ez a karácsony szilveszterig tart, folyamatos vendégjárással, akik mind-mind vidámak, semmi konfliktus, semmi dráma, sok-sok önfeledt móka, meseolvasás és közös társasjátékozás.

Ehhez képest a karácsonyok egyáltalán nem így telnek, és ezt Liza pontosan tudja, és már előre retteg és stresszel, mert azt, hogy máshogy is lehetne, képtelen elfogadni. Amikor még Gergővel voltam, állandóan azzal üldözött, hogy töltsük a szentestét is meg a huszonötödikét is náluk, és képtelen volt megérteni, hogy mi nem szeretnénk. Liza karácsonyai általában úgy telnek, hogy eltervezi, hogy milyen ruhát vesz majd fel, hogyan sminkeli ki magát, mi lesz az ünnepi menü, értelmes játékokra vadászik a gyerekeknek, és gyönyörű karácsonyi történeteket gyűjt, amiket majd felolvashat nekik. Ehhez képest a lányok, valahol reggel kilenc magasságában kierőszakolják, hogy érkezzen meg a Jézuska, Liza kétségbe esik, alkudozik, végül beadja a derekát, így mackónadrágban becsempészi az ajándékokat a fa alá, amíg Bernát a fotelben pihen csukott szemmel, a gyerekek pedig a konyhában őrjöngnek és levernek egy vagy több dolgot, így a konyha padlójára érkeznek a karácsonyi ünnepi vacsora elemei az őket tartalmazó edények hatalmas döndüléseinek kíséretében. Aztán, Liza csilingelni próbál, de kiderül, hogy a kis csengőnek nincs nyelve, mert valamelyik gyerek kitépte, ezért ő maga utánozza egy csengő hangját. Be akarja indítani a CD lejátszón a Mennyből az angyalt, gondosan be is állította, hogy az következzen, de kiderül, hogy Bernát felkelt a fotelből és kikapcsolta a CD lejátszót, így most meg kell keresnie, közben a gyerekek a fa előtt őrjöngnek. Ajándékosztás, a gyerekek nagyon örülnek az új játékoknak, de mivel reggel kilenckor már megkapták őket, délután fél három fele már erős hiányérzetük támad, ezért követelik, hogy mesét nézhessenek a tévében. Liza, aki akkora készül el az ebéddel, megpróbálja az asztalhoz csalogatni őket, de ők hevesen ellenállnak. Bernát a fotelben pihen csukott szemmel, mi pedig ebbe az idillbe toppanunk be Gergővel és a szüleinkkel.

Szörnyű, hogy Laura képtelen megérteni, mennyi szervezéssel jár egy gyerekzsúr. Már hetekkel ezelőtt ki kellett választanom a helyet. Nem akartam játszóházat, hanem valami egyedit, szerencsém volt, sikerült ismerősökön keresztül lefoglalnom egy fantasztikus helységet, ahol rengetegen elférnek. Megterveztem a meghívókat a gépen, és kinyomtattam őket színesben, majd az egyik reggel Anna izgatottan kiosztotta az oviban. Listát vezettem, hogy ki tud eljönni, esetleg ki szeretné elhozni a tesóját is. Dekorációs ötleteket és kellékeket gyűjtöttem, zenéket töltöttem le a Youtube-ról. Laurának fogalma sincs, milyen nehéz jó bulis zenéket választani a hatéveseknek. Ők már kinőttek az ovis zenékből, de a tinisekhez még kicsik. Végül sikerült két cd-nyit összeválogatnom, méghozzá olyan sorban írtam ki a dalokat, ahogyan majd a zsúron le szeretném játszani az Alma együttes Ma van a szülinapomjától Gyrllus Tigriséig. Közben egyik nap Bernát, amíg én matricázható lufikat kerestem egy hobbikreatív üzletben a zsúr kreatív asztalához, miközben a gyerekekkel a kocsiban várt rám, a lányok kérésére lejátszotta nekik a telefonján a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenést a Beatricétől. Arra kérdésemre pedig, hogy ezt miért tette, azt felelte, azért, mert a lányok kérték, mivel, én ezt korábban már énekeltem nekik. Persze, nagyon felhúztam magam rajta – pedig igaz volt. De nem úgy történt, hogy egyszer csak rám tört az énekelhetnék, és épp ezt daloltam el nekik. Nem. Egy szabadtéri gyerekrendezvényen voltunk, ahol a karaoke sátorban színes műanyag apróságokat osztogattak a bátor jelentkezőknek. Mivel az én lányaim képtelenek ellenállni a színes műanyag apróságoknak, sorba álltunk, hogy énekelhessenek. Könnyen megegyeztek abban, hogy melyik népdalt fogják elénekelni, de mire sorra kerültek, kiderült, hogy csak meghatározott dalok közül lehet választani – azokból pedig semmit nem ismertek. Ráadásul a láthatóan beszívott dj a fejébe vette, hogy én korábban jeleztem, hogy a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés című dalt akarom elénekelni. Hiába mondtam, hogy biztos összekever valakivel, és nem vagyok hajlandó énekelni, nem tágított, a gyerekek pedig rákezdték, hogy Lécci, anyu, énekeld el, lécci, lécci, lécci, ha elénekled narancssárga villogó karkötőt kapunk. Megint életem egy olyan epizódja következett, amelyre nem voltam hatással, amelyet nem én irányítottam. A dj elszállt és enyhén gúnyos mosollyal a kezembe nyomta a mikrofont, és pedig rázendítettem arra: „A munkának vége, kijössz a gyárból…” De ennek már jó pár hónapja, és ha Bernát nem hallgattatja meg velük a telefonjáról újra ezt a számot, majd nem tölti le nekik a youtube-ról és nem írja ki végtelenítve egy cédére, hogy stabil másfél órán keresztül erre őrjöngjenek, akkor Anna, amikor megmutattam neki a szülinapos cédéit biztos nem válaszolta volna azt, hogy nem akarja az általam kiválasztott zenéket hallgatni a barátaival a szülinapján, hanem csak azt, hogy egy részeg fazon a kezed után nyúl, te nem tudod miért jól belerúgsz- mindezt a vége felé már üvöltve. És nit fog szólni a többi szülő ehhez?

-          Liza, Liza! – térített magamhoz Laura. – Mégis, miben kéne segítenem?

-          Először is legyél itt! – mondta Liza mohón. – Gyere velünk a zsúrra.

-          De hát ott lesz Bernát és Anya is!

-          Bernát egyáltalán nem biztos, hogy el tud jönni. Anya lesz a játékvezető – neki már van feladata.

-          Játékvezető? – csodálkoztam. – Azt gondoltam, hogy egy ilyen ovis szülinapi bulin összeereszted a kölyköket, és hagyod őket, hogy szabadon játszanak.

-          De Laura! Semmit nem bízhatok a véletlenre. – Na ez tipikusan Liza. Mert vajon, mi történne, hogy a gyerekek egyszerűen csak játszanának.

-          Szeretném, ha közös játékok lennének. Nem lesznek csapat- vagy versenyjátékok, mert nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen, amiért nem nyer. Olyan játékok lesznek, amik a gyerekek együttműködésén alapulnak, amikben mindenki szerepet kap, és amikkel össze tudjuk fogni a társaságot. – Jézusom, vajon hallja magát ilyenkor?

-          Tisztára, mint egy csapatépítő tréning. – mondom gúnyosan.

-          Mindegy, szerencsére Anya ezt bevállalta, neki tetszettek az ötleteim. – mondja sértődötten

-          El tudom képzelni… - mormolom.

-          Te kezelhetnéd a zenét… – mondja egy kicsit zavartan. – Vagy lehetnél az evés-ivás felelős. Még annyi feladatunk van mára. Alkoholos filccel rá rajzoljuk a poharakra és a tányérokra a gyerekek jelét, összeállítjuk a kreatív sarok hozzávalóit, összepakolunk mindent, amit magunkkal viszünk… - Liza csak mondta, mondta, én pedig a kanapé támlájára hajtottam a fejem, a szemem sarkából konstatálva, hogy a huzatra erősen ráférne már egy mosás, majd lassan leeresztettem a szemhéjamat és igyekeztem kiűzni a tudatomból Liza hablatyolását valami koordinációs képességeket fejlesztő játékról, és annak hozzávalóiról, amiket szintén el fogunk még pakolni.

Leroskadtam az étkező asztal melletti padra. - Gyertek ide, és egyétek meg a vacsorátokat, legyetek szívesek. – mormoltam magam elé. Szerencsére kivételesen nem kellett megismételnem a kérésemet, hamarosan három gesztenyebarna üstökű fejecske nézett rám a gőzölgő zöldborsó főzelékes tányérok fölül. Anna kanalazott bele elsőként. – Anya ez egyáltalán nem édes. Tettél bele cukrot? – Nem, nem tettem. – válaszoltam. – Tudjátok miért nem teszek cukrot a főzelékbe? – Mert egészségtelen, és nem akarod, hogy egészségtelen kajákat együnk. – válaszolta Anna. Mert okos vagy. – tette hozzá Lotti. Mert pszichológus vagy. – kontrázott Anna. De hát nem is vagyok pszichológus! – mondtam. Mert trodon vagy! – replikázott Lotti. Nem vagyok trodon. – feleltem némi megadással a hangomban. – Jó, akkor a trodon kalauz mamája vagy. – döntötte el Lotti, majd ő is belekanalazott a főzelékébe. Anya, ez miért ilyen? – kérdezte enyhe utálkozással a hangjában. Milyen? – fortyantam fel. – Hááát, nem olyan, mint az oviban. Ott olyan finom édes szokott lenni, meg … szószos. Igen – mondta Anna is. – Az oviban finom krémes, a tied pedig üres. Csak ezek a béna borsók vannak benne. – Igen, mert én nem olyan rántást készítek, mint amilyen az ovis főzelékben van, tudjátok, a fehér liszt… - szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy tudatosan táplálkozzanak, de Kitti, aki eddig nővéreit hallgatva azzal szórakozott, hogy a borsószemeket egyesével kanalazgatta a tányérja mellé, és még véletlenül sem kóstolta meg a főzeléket, közbekiáltott: Utálom a bojsót! Nudlit akajok!!! – Kezdtem azt érezni, hogy ez ma estére sok lesz nekem. – Kértek inkább baracklekváros kenyeret? – kérdeztem megadóan. Igen! – vágta rá vígan Anna, és Kitti is lelkesen bólogatott – közben felfedezte, hogy ha ujjacskáival kellőképpen nagy nyomást helyez egyesével a borsószemekre, szétpasszírozhatja azokat. Persze, mindezt a tevékenységet a terítőn végezte. – Anya, ehetünk a kanapén, és nézhetünk közben egy mesét? – Lotti kérdezés közben már fel is ugrott az asztaltól, és csak a válla mögül nézett vissza rám, de nem is érdekelte igazából, hogy mit mondok, jókora puffanással a kanapéra vetette magát. – Légyszi, Anya, csak egyet! – kezdte el puhításomat Anna is. Mesét, mesét! – visította Kitti is.

Na jó, témánál vagyunk. Igazából nagyon nem vagyok a híve annak, hogy a gyerekek mesét nézzenek. Nem is nagyon szoktak. Ritkán megengedem nekik, de ezt nem igazán szoktam népszerűsíteni. Manapság az anyukák olyan szigorúak … egymással. - Te megengedted, hogy megnézzék a Gru2-t? – kérdezte megdöbbenve az oviban Erika, a csoport szülői közösségének vezetője. Úgy nézett rám közben, mintha a Péntek 13-at nézettem volna meg a kölykökkel. Le is tagadhattam volna, de már Kitti is azzal szórakoztatatta nővérei csoportjának gyermektagjait és azok érdeklődve figyelő szüleit, hogy „és akkor a nagy, szőrös, gonosz minyon kitátotta a száját és üvöltött”. Magyarázkodhattam volna, hogy hiszen együtt néztük meg, öten, papa-mama-gyerekek, és vicces volt, és jót szórakoztunk, és utána a gyerekek az egész nyári vakáció alatt folyamatosan a Gruból adtak elő jelenteteket, és lassan már ott tartottunk, hogy csak a Margit, Edit és Ágnes nevekre voltak hajlandóak hallgatni. A vakáció végével és az új ovis év kezdetével azonban Gru, a lányok és a minyonok feledésbe merültek, egészen addig, amíg Erika, a szmk-vezető, miközben az ovi folyosóján egymás mellett térdelve, vörös fejjel próbáltuk felszuszakolni gyermekeink lábára a cipőt meg nem kérdezte, hogy, és mit jól olvasunk mostanában, adjak neki ötleteket, hiszen, én mindig olyan jó könyveket választok a gyerekeknek. Bevallom, nekem nagyon fontos, amikor ilyeneket mondanak nekem. Nemcsak, hogy jól esik, de igazolása is annak, hogy a jó utat választottam, hogy itthon maradtam a gyerekekkel, mert meleg, szerető családi otthont teremtek a számukra, stabil hátteret biztosítok, és értékes és jó dolgokat csinálhatunk együtt.

De, mielőtt válaszolhattam volna Erika kérdésére, Anna közbe vágott: Nem olvastunk mostanában semmit, de láttuk a Gru2-t!

Erika elszörnyedt, és valószínűleg most is elszörnyedne, ha tudná, hogy ma este is meg fogom engedni a gyerekeimnek, hogy mesét nézzenek. Miután mindhárman kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, és ölükbe vették a színes műanyag tányérokat (utálom a műanyagot, soha nem használok ilyet, csak ha a kanapén esznek) a lekváros kenyerekkel, bekapcsoltam nekik a Gru1-et. Megvártam, hogy felcsendüljön a Sweet home, Alabama, - ezt még velük énekeltem, aztán, mivel olybá tűnt, hogy szegény elszigetelődött, a tévére bízott gyermekeim ezt a mesét kellőképpen fel tudják dolgozni, és talán az idegrendszerüket se vágom vele gallyra, a szekrényemhez vonultam, hogy még egyszer átnézzem szánalmas tartalmát. Annál legalábbis biztosan kevésbé vágom gallyra az idegrendszerüket – morfondíroztam, miközben a vállfákat rángattam, - mintha hiszterizáltan üvöltenék velük, vagy üldözném őket a lakásban fel-alá. Persze, ezzel részint a rosszanyaságomra keresek felmentést, hiszen azért vannak fokozatok a teljes idegösszeomlás és a tévénézés között, leülhetnénk például gyurmázni vagy társasozni, sőt, még olvashatnék is nekik, de azzal, hogy másik lehetőségként idegbajt vizionáltam be magamnak, legalább beismerem, hogy ma nem vagyok túl jó passzban – azzal megpróbáltam két összeakaszkodott vállfát szétválasztani, és egy erős húzómozdulattal szilánkosra törtem őket.

Anna és Lotti nem alszanak az oviban, ebéd után szoktam haza hozni őket. Hazafelé sétáltunk, itthon már rajzoltunk színes ceruzával és krétával is, építettünk többemeletes Duplo-házat és berendeztünk egy állatfarmot. Befejeztük a Tündér a vonaton-t és belekezdtünk a Labdarózsába. Most viszont szükségem van egy kis én-időre, különösen, mert még mindig fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel holnap. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire szánalmas dolog, hogy a gyerekek ünnepségei jelentik számomra a legfőbb alkalmakat, amikor kiöltözhetek. Szülői értekezletekre próbálok ki új sminkeket, az óvodai vásárokra és családi programokra fésülöm új módon a hajamat. A szempillaspirálomat két éve vettem, és nem látom értelmét, hogy újat vegyek, hiszen ezek az alkalmak annyira nem gyakoriak. Más olyan eshetőség pedig nem fog kínálkozni jó ideig, amire vonzóvá kellene formálnom a külsőmet.

Az az igazság, hogy a munkahelyem, illetve a volt munkahelyem felbontotta a munkaszerződésemet. Kitti lassan három éves lesz, és nekem szegezték a kérdést, hogy visszamegyek-e dolgozni áprilistól, mivel akkor indul egy új projekt, ami fedezné az én béremet, vagy… A vagy után következő másik lehetőség persze nem került szó szerinti kimondásra, de sejthető volt, hogy mit jelent. Tettem néhány hiábavaló kísérletet arra, hogy részmunkaidőben vegyenek vissza, de magam is tisztában voltam vele, hogy fölösleges próbálkozás. nem akartak igazából visszavenni, az egész csak arra szolgált, előidézzenek egy olyan helyzetet, amiben nincs igazi választási lehetőségem. A gyerekek mellett, úgyhogy, Kitti még el se kezdte az ovit, fizikai képtelenségnek tűnt a régi munkakörömbe visszahelyezkedni – új projekt ide vagy oda. Ez a lehetőség csak egy mézesmadzag volt, ami mögött nem volt semmi. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy egy kitérdesedett melegítőnadrágos, zsíros hajú, lestrapált anyuka hasznavehetetlen munkaerő. Persze, nem tudhatták, hogy itthon tényleg kitérdesedett melegítőnadrágban vagyok, ezt csak én éreztem így. A munkaszerződésem felbontására mindenesetre úgy készültem, mint egy randira. Becsavartam a hajam, vettem egy új felsőt, leszerveztem, hogy Judit néni vigyázzon Kittire, és miután Annát és Lottit elvittem az oviba, még hazaugrottam és kisminkeltem magam. Régen volt már az óvodai szent Mihány-napi vásár, így kicsit bizonytalanul kezdtem húzogatni a szemceruzával a vonalakat, de mikor már a szempillaspirált vettem a kezembe, és megéreztem az ismerős illatát, megnyugodtam. Persze, lehet, hogy csak mivel már két éve birtoklom, tűnt ismerősnek az illata, mégis felidézte bennem azokat az időket, amikor a reggeli sminkelés még a napi rutinomat képezte. Akkoriban Litván Kriszti, egy fiatal, kezdő ruhatervező alakította rám a kollekciója kiszemelt darabjait, és tervezett is nekem egy-két egyedi darabot. Azóta eszméletlenül befutott, én viszont a hipermarketekből, a zöldségpiac melletti ruhastandról és egy olcsó webáruházból szerzem be találomra a ruhadarabjaimat, hogy aztán véletlenül se passzoljanak egymáshoz, és emiatt állandó elégedetlenség sújtson a külsőm miatt. Sőt, némely darabot, például a vörös, fényes felületű, és rendkívül ócska hatást keltő átmeneti kabátomat, ami ráadásul három mérettel nagyobb is a szükségesnél kifejezetten büntetés viselnem. Valahogy úgy tűnt, hogy ez egy jópofa darab, és nem igen volt időm túl sokáig töprengeni rajta, mert Kitti elkezdte lebontani a kis ruhastandot a zöldségpiac mellett, ahol vásároltam. Így végül megvettem a kabátot. Egyébként sem volt jó választás, mert a fényes felület nemcsak, hogy ócska hatású, de lecsúszik róla Kitti. Márpedig ez fontos szempontom a ruhaválasztásnál. Kitti nagyon igényli, hogy hordozzam. Lassan három éves lesz, nem egy kistermetű gyerek és nem érzi jól magát se a babakocsiban, se a nyakamban ülve, se a hátamon, a kézen fogva sétálásról ne is beszéljünk. Azt szereti, ha a csípőmön ringatózhat, kapaszkodik belém, mint egy kis majom, persze én is erősen fogom, az arcunk egymás mellett, így szemléljük az elénk táruló világot. Sokszor babazsákban teszem a csípőmre, de a legtöbbször, csak a kezemmel tartom ott. Bevallom, egyre fárasztóbb, de annyira komfortosan érzi így magát, hogy nem akarom megfosztani tőle. A ruhatáram darabjai tehát kinti használatra kitérdesedett kordbársony és farmernadrágok (egy-egy darab) és egy-két polárkardigán. Egy lila és egy piros. Mekkora hiba volt mindkettő. A piros feszül rajtam, a lilának pedig kenguruzsebe van, így úgy nézek ki benne, mintha terhes lennék. Valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán a ruhatáram kincseként sikerült megőriznem egy Litván Kriszti-szoknyát, és ez már a második csoda! rám is jött. A csodák sora itt viszont véget is ért, mert bár kellőképpen ellensúlyozta a G-s szélességű kényelmi bokacsizmámat, egy hiper polcairól vörösbabkonzervek mellől újonnan levadászott krémszínű felsőmet pedig hihetetlenül elegánssá tette, én mégis feszélyezve éreztem magam benne. Az ovis összejövetelekre mindig nadrágot veszek, hiszen előbb-utóbb a földön kell másznom a gyerekek között, most viszont be akartam bizonyítani azoknak az embereknek, akik nem kértek belőlem, hogy én is érek annyit, mint ők – a külsőm mindenképpen. A munkahelyi találkozó megvolt, és bár az odaúton a táskám beleakadt egy kerítésbe, egy lépcsőfokban megbotlottam, a villamos ajtaja majdnem becsípett, úgy éreztem magam, mintha nem a munkaszerződésem felbontására mennék, hanem én is egy fiatal, sikeres, ragyogó nő lennék, aki egy fontos megbeszélésre siet. Arra gondoltam, hogy a többi ember a villamoson biztosan erre gondol, pedig csak a telefonjuk érintőképernyőjén húzkodták az ujjukat unottan maguk elé meredve. Hazafele már nem éreztem magam ilyen vidáman. Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy mennyivel értékesebb az a munka, amelyet a gyerekek nevelésével végzek, és három igazán fontos és aktív tagot adok a társadalomnak. Aztán, arra gondoltam, mi lesz, ha Anna, Lotti és Kitti is gyerekeket szülnek. és nem mennek vissza dolgozni, mert őket akarják nevelni, bízva abban, hogy gyermekeik így igazán értékes tagjai lesznek a társadalomnak. S a gyermekek – az én unokáim! – szintén lányok lesznek, és ők is ezt az utat választják, és nemzedékek és nemzedékek hosszú sora váltja majd egymást, és minden nemzedék abban bízik, hogy ő már igazán értékes tagokat ad majd a társadalomnak, de erre sose kerül sor…

De ebből elég, próbáltam magam felrázni az álmodozásból, és kidobtam a vállfákat a szemetesbe. Anya, kéjek cukojkát! – vinnyogta Kitti, amikor meglátott elsuhanni a nappalin keresztül, de úgy tettem mintha nem hallottam volna, és újra megálltam a szekrényem előtt. Nos tehát, mit is vegyek fel holnap? Valami alkalomhoz illő ruha kéne, gondoltam, elvégre az elsőszülött lányom lesz hatéves. Az egyetlen ruhadarab, ami szóba jöhetett egy fekete elegáns szabásvonalú nadrág volt, s hozzá egy olajkék felsőt választottam. Az az igazság, hogy még sose volt olajkék színű ruhám, de beleszerettem ebbe a színbe. Én, aki azelőtt olyan természetességgel találtam el mindig a megfelelő öltözékeket, és már az egyetemen kitűntem az öltözködési stílusommal, most újra próbálom fogalmazni magamnak, hogy mi is illhet hozzám, mi is állhat jól nekem. Nagyon tudományosan tanulmányoztam, hogy milyen színek jöhetnek szóba. Amikor egyszer-egyszer a gyerekek nélkül jutottam el vásárolni, (sarkamban, az utánam kiáltott De nagyon siess!-el) ahogy kapkodó mozdulatokkal, villámgyorsan próbálgattam, feltűnt bizonyos színek, amiket régen szerettem, és úgy éreztem, találnak is hozzám, már nem állnak jól. Otthon, a számítógép előtt ülve a pinteresten próbáltam rákeresni a hozzám illő színekből készült összeállításokra, és kijegyzeteltem magamnak a tetszetős ötleteket. Köztük egy olajkék felső lehetőségét. Így, amikor kedden megláttam az egyik hiperben ezt a színt, rögtön lecsaptam rá. Sajnos, csak egy számmal kisebb méretben volt, de nem bántam, vittem haza örömmel. Most elővettem, és a kiválasztott nadrághoz illesztettem. Úgy tűnt, jól passzolnak egymáshoz. Ekkor vettem észre, hogy a fekete nadrág ülepe elrepedt. Na jó, később megpróbálom megvarrni.

Közben a Gru véget ért, és gyermekeim egyszerre ugrottak rám töménytelen mennyiségű kéréssel, kérdéssel és kielégítésre váró igénnyel.

-          Anya, a Gru1-ben miért nincs még rúzssokkolójuk? Én miért nem kaptam a Mikulástól rúzssokkolót? – ez persze Lotti. Ööö. – ingatom a fejem. A Jézsuka fogja meghozni? Mikor írjuk meg neki a levelet? Szerinted olyan hmmm, furcsa dolgot is lehet tőle kérni, mint a csigavasút?

-          Miért csigavasutat szeretnél kérni a Jézuskától? – kérdezem őszinte megdöbbenéssel.

-          Neeem, igazából olyan vonatra gondoltam, ami az ágyamtól indulna, kivinne az előszobába, és közben csokikat és cukorkákat tenne a számba. – mondja őszinte átéléssel.

-          Nem hiszem kicsim, hogy ezt teljesíteni tudná a Jézuska.

-          Akkor egy édességpuskát? – Lotti kifogyhatatlan az ötletekből.

-          Anya, hova tetted? – háborog Anna. – Elegem van abból, hogy ellopod a cuccaimat.

-          Előfordult már, hogy egy majdnem hatéves kislány megköszönte az anyukájának, hogy rendet rakott a holmijai között, és nem idegbetegen hőzöngött miatta. – mondom mérgesen.

-          Nem vagyok idegbeteg, te vagy az idegbeteg!

-          Te vagy! – egy óvodással vitázom, miközben ezer dolgom lenne, közben fogalmam sincs, hogy mi is az, amit keres.

-                     Na jó, - próbálom összeszedni a gondolataimat, - ki akar először fürdeni? – kérdezem, miközben elkezdem engedni a vizet a kádba és beleöntök egy kupaknyit a színezőanyag mentes gyermek fürdetőből. Én! – vágja rá lelkesen Lotti. Én nem akarok ma fürdeni. – közli Anna. Büdi akarsz lenni a szülinapodon? – kérdezem. Nem vagyok büdi, te vagy büdi. – közli, de ebbe a vitába már nem megyek bele, inkább Kittiről próbálom lehámozni a ruhát, de ő kitépi magát a kezemből és bemenekül a kanapé mögé, onnan kiabál: Nem akajok füjödni! Utálok füjödni! – Muszáj fürödni. – felelem nem túl magyarázóan. – Nem lesz hajmosás? – hallatszik a kanapé mögül. Nem. – felelem bíztatóan. Milyen jó is lenne, ha békében megfürödnének, és hamar elaludnának. Végül felajánlok két, na jó négy rózsaszín szívószálat Lottinak és Kittinek, ha betehetem őket a kádba – nem mintha nem lenne így is épp elég pancsi játék a vízben. A lehajtott WC fedélen ülve magamba roskadva sziesztázok, amikor vonító kórusuk hangja ránt vissza a valóságba:

-                     Ki a-ka-runk száááááll-ni!!! – először Lottit emelem ki, aki a rózsaszín, nyuszifüles fürdőköpenybe burkolózva a nappaliba rohan, majd Kittit veszem ki, és csavarom egy óriás méretű, sárga frottírkifogóba. – Még embej vagyok- figyelmeztet. – Ühüm… - válaszolom egyetértően. – De ha leteszel a kanapéja dinóbaba lesz belőlem!

-                     Lotti keserves arccal ül a kanapén, még a fürdőköpeny nyuszifülei is szomorúan lógnak. – Anya, biztosan kitalálod, miért vagyok szomorú. – mondja komolyan. Hát, most nem igazán tudom. – mondom őszintén. Úgy látszik, kezdenek csődöt mondani a láthatatlan antennácskáim. Tudod, mondja szemrehányóan, egyszer tavaly Anna a nagyok hittanjáról egy cukorkával jött ki, és egyedül bekapta, és azt mondta nekem: Nyami, epres! – Komolyan újra kiakadt ezen az eseten. Kénytelen vagyok együttérzően sóhajtani. – Semmi baj, kicsi, az idén már Te is a nagyok hittanjára jársz! – Ettől újra ragyogni kezdenek a szemei.

Lotti és Kitti már plüsspizsamában veszekednek a kanapén, de Annát még nem tudtam rávenni, hogy megfürödjön.

- Anna, nem megbeszéltük, hogy együttműködő leszel? – kérdezem szomorúan.

- De igen, de csak akkor, ha te is az leszel. Én azt kértem, hogy ne kelljen megfürdenem, de te nem akarsz velem együttműködni.

Vajon nagy szégyen, ha a lányom a szülinapja előtt nem fürdik? Egyre kevesebb erőm van harcolni velük… És hol van ilyenkor az apjuk?

-          Anya éhes vagyok – üvölt Kitti olyan hangszínnel és hangerővel, ami egy pillanatra sem teszi kétségessé, hogy ő. most. enni akar. Azonnal.

-          De hát megetted a lekváros kenyeret. Kérsz még egyet? – kérdezem.

-          Nem. Éhes vagyok!

-          Rendben, azért kérdezem, hogy kérsz-e még egy kenyeret.

-          Nem. Olyat kéjek – üvölti.

-          Milyet?

-          Olyat!

-          Gabonapelyhet?

-          Nem!

-          Dörmi macit?

-          Nem!

-          Túró rudit?

-          Nem. – már szinte magánkívül üvölt.

-          Megmutatod? – adom fel.

-          Igen. – derül fel egy pillanat alatt. Felveszem, és a kamraszekrény elé megyünk. Lotti várakozóan figyel, hű de jó, Kitti kibalhézott még egy kis extra nyalánkságot estére.

Persze, Kitti az olvadós rágók felé mutogat, amit jó két hete kaptak a nagyszülőktől, és rögtön feltettem a kamraszekrény legmagasabb polcára, hogy ne legyen szem előtt – ezek szerint a kis betyár kifigyelte. A mai nap a veszett csatáké – leveszik három csomagot. Anya, nézhetünk közben mesét? – kérdi Lotti vigyorogva. Nem! felelem bőszen. Letelepszünk a kanapéra és mindenki választ egy mesekönyvet. Kitti kívánságának megfelelően immáron lassan a századik alkalommal végigkövetjük, hogy hogyan lopta el a szarka Bogyó és Babóca mézeskalácsait, Lotti egy kinyitható ablakos ismeretterjesztő könyvet hoz az állatokról, ebből is elolvasunk több oldalt, megcsodáljuk az ablakok mögül feltáruló képeket, a vicces feliratokat pedig többször is meg kell ismételnem. Befejezésül Anna kérésére a Pöttyös Panniból olvasom el, hogy hogyan nem ment világgá Panni. A meseolvasás során Kitti háromszor túrja ki a helyéről Lottit, majd egy idő után folyamatosan cserélgetik a helyeiket, a könyvablakok kinyitása pedig egymás praclijának megrángatásával is együtt jár.

Valahogy túlesünk a fogmosáson, mindenkit betakargatok, felkapcsolom a sólámpákat, jóéjtpuszikat osztok, és egy gombnyomásomra felhangzik Mazsola a kismalac története Eszenyi Enikő zseniális hangján. – Vannak még barátaim – mormolom, majd előhúzok egy üveget, leroskadok a borsófőzelékes tányérok közé, és bort töltök egy színes gyerekbögrébe, amit az asztalon találok és igen, igazából látom a szétnyomott borsózsmeket az alján, de nincs erőm újra felállni és elővenni egy tiszta poharat. Inkább megpróbálom átgondolni, hogy mi mindent kell még megcsinálnom holnapra. Közben újra belém vág a kérdés vajon miért nincs még itthon a férjem. Ránézek a mobilomra, de sem nem fogadott hívás, sem sms nem várakozik rajta. Senki nem keres. Senkit nem érdeklek. Senkit nem érdekel Anna holnapi bulija. – gondolom enyhe kétségbeeséssel és jó nagy adag önsajnálattal. De hirtelen eszembe jut: Laura! Igen, Laurának ide kell jönnie, és segítenie nekem! Hiszen már a délután írtam neki egy cuki sms-t Anna nevében a holnapi buli emlékeztetőjéül. Most újra írok neki – ezúttal a saját nevemben: Laura, azonnal gyere ide, segítened kell! Szükségem van rád!

A másnapi konferencia programját kellett volna véglegesítenem, de hiába próbáltam kényszeríteni magam, hogy végigkövessem az előadók, workshop-vezetők és szemináriumtartók hosszú sorát, a monitor jobb alsó sarka valahogy jobban lekötötte a figyelmemet. Egy kis sárga boríték ikon. Illetve annak a hiánya. Vártam, hogy mikor ír megint e-mailt Dávid, az a nagyon magas, nagyon vállas, nagyon jóképű szakreferens, akivel a legutóbbi céges partin ismerkedtem meg. Dávid új volt a cégnél, a parti előtt csak párszor láttam, amikor összefutottunk a folyosókon. Tényleg nagyon helyes volt, kisfiús típus, ami egyébként nem az esetem, de benne valahogy tetszett. Aranyos volt a tétovasága, a bizonytalansága, ugyanakkor jó érzés volt, hogy az egyébként teljesen átlagos 167 centimmel kicsinek érezhetem magam mellette. Fiatalabb volt nálam két-három évvel, és kezdetben kissé zavarban volt, amikor a partin beszélgetni kezdtünk, hiszen tudta, hogy ki vagyok, ezért önkéntelenül felvettem egy édes, kislányos stílust, és amikor a parti után napokban virtuálisan folytattuk az ismerkedést az e-mailjeimben is eszerint csacsogtam neki. Őszintén szólva, nem akartam tőle semmit, csak tetszett a lelkesedése. A parti óta már eltelt majdnem egy hét, és bár serényen írogattunk egymásnak, eddig még egy e-mailjében sem vetette fel, hogy találkozzunk, sőt még a cég épületében sem futottunk össze. A szemem megint a monitor jobb alsó sarkára tévedt. Hoppá, megjelent a sárga boríték. Izgatottan kattintottam rá.

Szia Laura!

Mára befejeztem a munkámat. Ha Te még bent vagy, megmutatnám a legutóbbi képzésen készült fényképeket, amikről meséltem Neked. Negyedóra múlva átmehetek az irodádba?

puszi, Dávid.

Persze, drágám, gyere csak! – gondoltam magamban, miközben a válaszra kattintottam. Aranyos, nagyon aranyos. Milyen körültekintően fogalmaz. És nagybetűvel írja, hogy Te és Neked… És ez a visszafogott Szia Laura megszólítás, és a végén a szemérmes puszi… Aranyos fiú ez. Gyere! J Várlak J - írtam válaszul.

Közben eszembe jutott, hogy hamarosan betoppan Várhelyi Szaffi is, hiszen megbeszéltük, hogy beugrik hozzám, és együtt várjuk meg a bűvös pillanatot, hogy lelécelhessek. Remek, lesz itt mindjárt parti-hangulat. Szaffi a barátnőm, mostanában az egyik legjobb, sokat bulizunk együtt. Természetesen már beszámoltam neki Dávidról és a kisfiús lelkesedéséről, úgyhogy nagyra fogja értékelni, hogyha személyesen is találkozhatnak.

Közben a beérkezett üzeneteimre kattintgattam és újra átolvastam, amit Haizl írt. Laurácska, valami nagyon szépet várok tőled holnap estére. Igyekezz! A nagyfőnök persze hivatalosan a holnapi konferencia megnyitójára gondolt, nem hivatalosan viszont… Egy ideje már tudtam, hogy a Haizl-ügy egy óriási hiba volt a részemről, de nem tudtam hogyan keveredhetnék ki belőle. Ajjajj, nem hiába tartja a mondás, hogy házinyúlra nem lövünk!

Egy kicsit jobban oda kellett volna figyelnem magamra. Éreztem, mikortól kezdtem megint túlzásba vinni, de nem tudtam lassítani. Olyan nehéz megállni, amikor beindul nálam a pörgés. A pénteki és szombati bulikkal kezdődött. Találkozzunk kilenckor. Nem is, legyen inkább hét, hogy még beülhessünk valahová beszélgetni, iszogatni. Vagy tudod mit, kettőkor végzek, már nincs értelme hazaugranom, gyere be hozzám, és együtt indulunk. Sétálunk egy kicsit, beülünk egy kávéra, – négy után már engedélyezek magamnak egy pohár bort. Igyekeztem úgy győzködni Szaffit, vagy Bernit vagy Lucát vagy valamelyik másik barátnőmet, hogy lazának tűnjek, és ne érezzék a hangomban a kétségbeesést. Mert nem vagyok kétségbeesett, csak tényleg teljesen felesleges hazamennem, nem jobb, ha korábban kezdjük az estét? Örüljetek neki, hogy végre megint ráérek, újra együtt bulizhatunk, hiszen amióta vége lett a kapcsolatomnak Gergővel, rengeteg a szabadidőm. Hát igen, ez most olyan jó, ajándék az élettől, hogy harminckét-évesen újra átélhetem az egyetemista éveket és a barátnőimmel bulizhatok, milyen szerencse, hogy ilyen sokan vannak köztük, akiknek szintén se gyerekük, se pasijuk. Tudjátok mit, találtam egy új klubot, mi lenne, ha csütörtökön oda mennénk? Egyre kevesebbet aludtam, éjszakákat buliztam át, beszélgettünk, iszogattunk, táncoltam, flörtöltem idegenekkel, nagyon nagy volt a pörgés. A céges partikkal kellett volna vigyáznom, ott nem lehet lazulni, de már annyira benne voltam a bulizásban, hogy kezdtem túl feltűnővé válni. Illetve eddig nem ezzel tűntem fel. Lehet, hogy azért is bonyolódtam bele a Haizl-ügybe, mert kezdett a Gergő-utáni időszak túl hosszúra nyúlni, már jó nyolc hónapja volt, hogy szakítottunk. Érzem én is, hogy amióta vége lett Gergővel, kicsit megváltoztam. Nagyon jó volt vele, egy sikeres, aktív, fiatal pár voltunk, nagy baráti társasággal, rengeteg programmal, de amikor Gergő szülei a nővére esküvőjén azzal búcsúztak tőlünk, hogy jövőre veletek, ugyanitt, ő rádöbbent, hogy az esküvő és a gyerekek pontosan az, amit nem akar az élettől, én pedig arra döbbentem rá, hogy Gergőt nem akarom már az életem részeként látni. Nem mintha esküvőre vagy gyerekekre vágynék, és az bántott volna, hogy ő annyira elképzelhetetlennek tartja, hogy valaha is egy olyan család legyünk, mint amilyen a szüleinké. Csak egy kicsivel több elköteleződést szerettem volna. Azt, hogy valaki azt mondja: „Nekem Te kellesz.” 

Aztán jött egy céges parti október végén, amin elkapott a gépszíj, és amikor a nagyfőnökkel egy eldugott boxban a sokadik tequilával koccintottunk, s ő mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy Nagyon kívánlak, akkor aznap az a bizonyos házi nyúl lövés áldozata lett. A furcsa az volt, hogy azt hittem, Haizl is megbánja azt az éjszakát, és kicsit zavarban, de mégis komolyan megbeszéljük, hogy félreértés volt, részegek voltunk, elfelejtjük, ami történt, és semmiképpen nem hagyjuk, hogy befolyásolja a munkakapcsolatunkat. Mégis kerültem a találkozást vele, ellógtam a hétfő délelőtti értekezletet, de nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem bujkálhatok előle. Szerdán felhívott és behívott az irodájába. Amikor beléptem, elém sietett, megfogta a kezem, magához vont és belecsókolt a hajamba. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ő nem bánt meg semmit, sőt, valószínűleg lelkifurdalása sincs amiatt, hogy megcsalja a feleségét, illetve, a két helyes, gimnazista gyerekét se sajnálja, amiért házasságtörő lett az apjuk. Iszonyú zavarban voltam, amit próbáltam leplezni, viszont képtelen voltam irányítani a dolgokat. Az a rutin pedig, ahogy aztán Haizl a kapcsolatunkat kezelte rádöbbentett, hogy ez bizony számára nem az első eset, valószínűleg mindig van egy aktuális barátnője. Már másfél hónapja tartott és igazán szerettem volna véget vetni ennek az egésznek, de nem találtam belőle a kiutat, talán mert az egész annyira rutinszerű volt, híján minden személyességnek. 

Megrezzent a telefonom, sms-em érkezett. „Keresztmami, ugye nem felejtetted el a holnapi szülinapi bulimat? Nagyon várlak 15-ra!!! <3 puszi Anna.” Jajj, ne! – gondoltam. Teljesen Lizára vall ez az sms. Természetesen ő írta, és nem Anna, aki nagycsoportos óvodásként már ismer egy-két betűt, egy üzenetet azonban biztos nem tudna bepötyögni egy mobilba, különösen, mióta Lizának is érintőképernyős mobilja van. Nagyon negédes dolog a gyerek nevében sms-ezni, ez teljesen Liza stílusa. Ennél már csak a facebook-os fényképmegosztásai és a picasás fényképalbumai édeskésebbek. Ő a fényképaláírások nagymestere, látszik, hogy ebben éli ki minden kreativitását. Az egyes szám első személyben megfogalmazott fényképfeliratok, a kötelező menetrendben hétfő délelőtt tíz órakor kezdődő fényképmegosztás-áradat a hétvégéjükről… Szinte látom magam előtt, ahogy miután a reggeli ovi-menet után hazaér Kittivel, a kiscsajt leteszi egy Duplo-halom közepére a kezében valami marha egészséges és szigorúan cukormentes péksüteménnyel, ő pedig egy nagy bögre tejeskávéval betelepszik a számítógépe elé, és arcán elégedett mosollyal neki áll a nagyvilággal megosztani a tökéletes hétvégéjük minden részletét: Apával a kecskesimogatóban az alpakkával ismerkedünk. Zoocsemegével etetem a kiskecskét. A kiskecske megkóstolja anyukám ruháját is. Nagyon szórakoztató. Csak tudnám, hogy hiheti azt, hogy ez rajta kívül érdekel még valakit! Nyilvánvalóan kompenzál ezzel az állandó nézzétek-milyen-tökéletes-családi-életet-élek-demonstrációval.

Az sms-ért pedig most igazán kár volt, mert nem felejtettem el Anna szülinapját, hiszen már hónapokkal ezelőtt beíratta a határidőnaplómba a buli időpontját, de sajnos, nem érek rá. Bizony, drága nővérkém, amíg te az ovisokkal és a szüleinkkel bulizol, addig én egy konferenciát fogok megnyitni. És nem tehetek róla, hogy ennyire más irányt vett az életünk. Nem lesz bűntudatom, nem fogom rosszul érezni magam miattad.

Nem mintha Lizát annyira érdekelné, hogy mi van velem. Legutóbb, két hónapja találkoztunk, amikor egy szegedi konferenciára hívtak meg, én pedig úgy határoztam, hogy több napot is ott töltök. Vonattal akartam utazni, és indulás előtt felugrottam Lizáékhoz, hogy odaadjam Kitti ajándékát.

Te aztán tudsz csomagolni! – mutatott Liza elismerően a vállamon lógó finoman elegáns kis fekete bőrtáskára, miután kinyitotta az ajtót. Komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg elhiszi-e, hogy sikerült belegyömöszölnöm egy három-négy napos kiruccanás minden kellékét. Rögtön tudtam a választ, hogy voltaképpen bele se gondol, hiszen különben világos lenne számára, hogy alig viszek magammal valamit. Tényleg, miért is nem cipelek magammal egy elbájoló tervezői-bőröndkészletet? Egyszerűen nincs kedvem csomagolni, törülközőket hajtogatni, zuhanypapucsokat préselni, egyáltalán, feltenni magamnak a kérdést, hogy mire is lesz szükségem, mivel fogalmam sincs, és azt sem tudom, mit fogok csinálni ezek alatt a napok alatt, - de nem is szeretnék ezen morfondírozni, csak felülök a vonatra, és ha odaérek, majd lesz valahogy.

Ez alkalommal sem társalogtunk hosszan, gyorsan odaadtam neki a kis waldorf marok manót, amit Kitti névnapjára hoztam. Liza imádja az ilyen természetes cuccokat, és biztos Kittinek is tetszeni fog, mert annyira kis szorongatnivaló – és ráadásul még a manó is a táskámban lapult addig, úgyhogy, amikor kivettem, tényleg szinte semmi nem maradt benne. Mióta visszajöttem Szegedről, nem is kerestük Lizával egymást, ő, gondolom azért nem, mert nem érdekelte, hogy mi van velem, én pedig azért nem, mert ha mégis megkérdezte volna, nem tudtam volna mit válaszolni neki. Hogyan mesélhettem volna el Lizának, akinek az életét a gyerekei és a férje töltötték ki, hogy a konferencia után rendezett fogadáson összeakadtam Ádámmal, egy régi közös ismerősünkkel, megittunk pár italt és a kezdeti elfogódottság után nagy beszélgetésbe kezdtünk, amit a szállodai lakosztályában folytattunk. Hogy miért mentem fel hozzá? Talán, mert nekem nem volt előre lefoglalt szállásom, és úgy éreztem, hogy lehetek harminckét-évesen is annyira laza és vicces csaj, hogy megtehessem ezt. De nem történt semmi, hajnalig beszélgettünk, majd igazi úriemberként felajánlotta, hogy a lakosztály halljában lévő kanapén tölti az éjszaka hátralevő részét.

De előtte még elmondta, hogy azonnal felfigyelt rám a konferencián, és alig várta, hogy vége legyen, és odajöhessen hozzám. Kérdezgetett, én pedig meséltem neki, okos barna szemével komolyan nézett rám, és láttam, hogy mennyire érdekli minden, amit mondok. Beszélgettünk a munkámról a cégnél, és arról, hogy miket szeretünk csinálni a szabadidőnkben, filmekről és könyvekről, helyekről, ahol már voltunk, és ahova szeretnénk elmenni. Később azt mondta gyönyörű a hajam, olyan a színe, mint az olvasztott csokoládénak, és édesek az apró csigák, amikbe csavarodik. Óvatosan kiegyenesítette egy tincsemet és elmondta, hogy régebben a hosszú és egyenes hajam is nagyon tetszett neki. Őszintén szólva nagyon sokszor mondják rám férfiak, hogy szép vagyok. Klubokban és bárokban, konferenciák és partik után hamar előjönnek a bókok: Magácskának gyönyörű a szeme. Csodaszép az ajka. Nem adná meg a telefonszámát, elmehetnénk meginni valamit? Nemcsak unom ezeket a bókokat, hanem a hideg ráz ki tőlük. És ezt nem azért mondom, mert egy kis Affekta Vera vagyok, aki megjátszósan körbeudvaroltatja magát, hanem mert megrémít ezekben a flörtökben a valódi intimitás teljes hiánya. Ezek a férfiak pár perc után azt várják, hogy úgy viselkedjek velük, mintha réges rég ismernénk egymást, kacarásszam a szánalmas vicceiken, érdeklődve hallgassam a történeteiket, amelyek kizárólag róluk szólnak. Kérkednek, dicsekednek, miközben még azt is elfelejtik megkérdezni, hogy én ki vagyok, mi vagyok, egyáltalán mivel foglalkozom. Ha pedig mégis egy picit kibírják azt, hogy rám figyeljenek, érezni lehet az erőltetettséget, hogy na, hallgassuk egy picit a csinibabát is, olyan bájosan fecseg csupa olyan dologról, ami senkit sem érdekel.

De Ádámmal más volt, talán mert régebbről ismertük egymást, talán mert éreztem, hogy őszintén érdeklem, talán mert egyáltalán nem volt tolakodó, hanem figyelmes és kedves. Tudott megértően hallgatni, okosan kérdezni és érdekesen mesélni. Nagyon régen éreztem magam ennyire jól valakivel, mint azon az éjszakán Ádámmal, pedig a beszélgetésen kívül más nem történt. Kedves bókját nem követte újabb, s másnap reggel, amikor felébredtem a szállodai ágyban egyből arra gondoltam, a legjobb lesz azonnal lelécelni, mert az éjszakai hangulatot nem fogjuk tudni felidézni. Ádám azonban erre is képes volt: ugyanott folytattuk, ahol hajnalban abbahagytuk: megreggeliztünk a szálloda éttermében, sétáltunk a városban, a gyönyörű, enyhe októberi őszben, ebédeltünk egy kis kávézóban, és egy volt évfolyamtársa révén estére még színházjegyet is szerzett.

Három csodálatos napot töltöttünk együtt, de végig úgy bánt velem, min egy testvérrel, egy kedves, régi ismerőssel. Aki, őszintén érdekel, akivel jó együtt lenni, és akitől nem is akarok ennél többet. Nekem persze remegett a gyomrom, és nem tudtam eldönteni, hogy merhetek-e remélni.

Szeged után már másnap keresett, munka után találkoztunk, beültünk egy bárba, beszélgettünk az éjszakába nyúlóan, majd feltett egy éjszakai buszra, és búcsút intett. Ez így ment pár napig – kávézások, ebédek, egy sörözés, de szigorúan csak, mint barátok. Hogy közben próbáltam-e érzékeltetni vele, hogy én ennél többet szeretnék? Nem is tudom… Persze, pontosan tudom, hogyan kell elcsábítani egy férfit. Vonzó vagyok, a kisugárzásom magával ragadja az embereket, és ha félrehajtott fejjel, hatalmasra nyitott szemekkel, enyhén elnyíló ajkakkal egy férfira nézek, nos, nem volt még olyan, hogy bárki ellen tudott volna állni. Őszintén szólva, olyanra sem emlékszem, hogy bárki is ellen akart volna állni. Ádámnál viszont nem mertem kockáztatni azt, hogy egyéjszakássá váljon a kapcsolatunk. A közös éjszakákon túl voltunk Szegeden – úgy, hogy nem értünk egymáshoz, most viszont arra gondolok, hogy könnyen elő tudtam volna varázsolni belőle a szenvedélyt is, azt hiszem, - kérdés, hogy mennyi időre. Valahogy azt éreztem, hogy kíván, de szándékosan uralkodik magán. Mintha várna valamire. De nem tudtam, hogy mit akar igazából. Mindenesetre nem mertem kockáztatni azzal, hogy siettessem.

Aztán egyik este váratlanul feljött hozzám, annyira magával ragadóan határozott volt. Elmondta, hogy ő ezt most velem nagyon komolyan gondolja, és már nem szeretne tovább várni. Aztán magához volt, éreztem az illatát, a teste melegét, és az az intimitás, ami annyira hiányzott az utóbbi hónapokban az életemből, hirtelen újra megvolt.

Onnantól kezdve mintha együtt éltünk volna, hol ő aludt nálam, hol én nála, aztán egyszer csak minden megváltozott, úgy, hogy az egész alig tartott tovább egy hónapnál. Nem aludt már nálam, nem keresett, ha én hívtam, kedvesen érdeklődött a hogylétem felől, de soha nem ért rá. Hol a munkájára hivatkozott, hol az anyjára, aki mindenféle feladatokat talált ki neki, hol arra, hogy fogorvoshoz kell mennie, hol arra, hogy az elromlott kazánt kell vidékre szállítania, mert csak ott tudják megjavítani. Ezen a ponton döbbentem rá, hogy szánalmassá vált, amit csinálok. Megkérdeztem tőle, hogy mégis, mi történt. Mire ő meglehetős természetességgel így felelt: Laura, ennyi volt. Együtt jártunk, és most szakítottunk. Válaszolni se tudtam. Még most se hiszem el, hogy ezt mondta.

Együtt jártunk! És most szakítottunk! Együtt jártunk!!!???? És most szakítottunk!!!??? Ennyi??? Én harminckét éves vagyok, ő harmincöt! Nem vagyunk tinédzserek! És ki szakított kivel? És együtt jártunk??? Én úgy tekintettem rá, mint a páromra, aki a lelki társam, a legtökéletesebb szerető és a legjobb barát egy személyben – és ez szerinte együtt járás volt???

Hát ez van, mondhatnám, hogy ilyen az élet, buszok és pasik után nem érdemes futni, mert jön a következő, az meg milyen ciki, ha loholsz, mint egy őrült, és az ajtó mégis az orrod előtt csukódik be. Az utazóközönség szerencsésebb tagjai csak kiröhögnek, te meg átkozhatod magad, amiért egy csomó energiát beleadtál valamibe, ami végül kudarcba fulladt. Ebbe a kapcsolatba, vagy kapcsolatkezdeménybe nemcsak hogy rengeteg energiát adtam bele, hanem magamat is, a teljes valómat, szinte azt éreztem, hogy feloldódok benne, de talán nem is lehet valami ennyire tökéletes és jó az életben. Álmomban szoktam ezt a tökéletes harmóniát érezni, hogy minden annyira jó és a helyén van, és mindig van egy átmenet, amikor már tudom, hogy csak álom volt, és mindjárt felébredek belőle, és csak a sóvárgó fájdalom marad bennem egy tökéletes és elveszett világ után. Hát ilyen volt nekem ez a rövid időszak Ádámmal, az élet azonban megy tovább, vannak más pasik is a világon, mint Haizl, aki alig várja, hogy a holnapi konferencia után felmenjek a budai rakparton bérelt lakásába vagy például, ez az édes kis Dávid, akitől tényleg nem akarok semmit, de annyira tetszik a lelkesedése.

Megszólalt a mobilom. Szaffi személyre szabott csengőhangja volt, tudtam, hogy a cég épülete előtt vár, hogy behozzam a portások és biztonságiak hadán keresztül. Kinyitottam az irodám ajtaját, egy sötétbarna, tűzött bőrajtót, és kiléptem a zöld bársonyszőnyeggel borított folyosóra. Imádtam az érzést, ahogy végigmegyek rajta, le a díszes lépcsőn – soha nem vacakoltam a lifttel – viccesen odaintek a portásoknak, és kitárom a cég kapuját… Szaffi már ott volt. Gyors puszi után visszasiettünk az irodámba, közben elmeséltem Szaffinak, hogy hamarosan személyesen is megismerheti Dávidot. Csodálkozva nézett rám: Ide jön? – Jajj, ne csináld már, - mondtam, - hiszen tudod, olyan édi srác… - szándékosan elnyújtva, édibédin mondtam, közben a szemeimet forgattam. De Szaffi komolyan nézett rám:

-          És Ádám?!?!

-          Mi van Ádámmal? – fortyantam fel. – Pontosan tudod, hogy lapátra tett. A végtelenségig kéne utána epekednem?

-          Ugyan Laura, nincs még annak olyan sok ideje – mondta Szaffi higgadtan – Valami oka kell, hogy legyen annak, ahogy Ádám viselkedett veled. Jobban tennéd, ha inkább azzal foglalkoznál, hogy kiderítsd, mi baja van, minthogy mindenféle fiúkákkal flörtölgetsz.

-          De hát te is szeretsz fiúkákkal flörtölgetni! – vágtam vissza. – Úgy tűnt nagyon is jól mulatsz a Dávid-történeten! – hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mert kopogtak az irodám ajtaján. Ez bizonyára Dávid.

-          Légy kedves hozzá! – villantottam a szemem Szaffira. De Dávidhoz nem volt nehéz kedvesnek lenni, őszinte lelkesedése Szaffinak is tetszett, láthatóan egyre jobban élvezte a helyzetet, nem győzött titokban pofákat vágni és heves gesztikulálva folyamatosan a tudtomra adni azt, amit én már jól tudtam: ez a srác odáig van értem.

Manyika Haizl titkárnője hívott. Minden alkalommal, amikor beszéltem vele, megrovást éreztem ki a hangjából – valószínűleg tudta, hogy mi van köztem és Haizl között, de biztosan nem pletykált. Most viszont igencsak szemrehányóan kérdezte, hogy miért nem küldtem még el az anyagot Haizlnek, hiszen már indulnia kell, a kocsijába készül beszállni. Őszintén szólva, erről teljesen megfeledkeztem. Nemcsak az anyagról, hanem magáról Haizlről is.

Gyorsan rácsörögtem a sofőrre, közben villámgyorsan a nyomtatásra kattintottam. Drága Tibikém, megállnátok egy pillanatra az ablakom előtt? És azt se bánnám, ha nem sietnél! Imádlak! – turbékoltam, közben már a papírokat rángattam ki a nyomtatóból. Jajj, ne, az oldalszámozást már megint elfelejtettem, és persze végül át se olvastam. Most már mindegy. A paksamétát belegyömöszöltem egy céges dossziéba és feltéptem az ablakom. A kocsi az ablakom alatt állt, Tibi mellette, az ablakomat figyelte. Kihajoltam és odadobtam neki az iratcsomagot. Ügyesen elkapta és integetett vele, majd benyújtotta a hátsó ülésen terpeszkedő Haizl-nak. Látványos csókokat dobáltam Tibi felé, majd becsuktam az ablakomat. Jó. Ennek a munkanapnak vége. Dávidra és Szaffira mosolyogtam: - Gyerünk fiatalok, menjünk lazítani.