Laurára néztem. Még mindig aludt. Tegnap, miközben azt magyaráztam neki, hogy milyen nagy szükségem van rá, a támogatására, a jelenlétére – elaludt. A kanapén hevert, hason, fejét könyökhajlatába fúrva. Arca nem látszott, csak dús, mogyoróbarna haja terült szét, vállait is fedve.
A haja nem mézbarna, és nem is fahéjbarna. Mogyoró, pont, mint az enyém. Annyi mindenben hasonlítunk. De mi a különbség köztünk? Jó öt kiló, három gyerek és egy nemtörődöm férj az én javamra, karrier, partik és hódítások az ő javára. A kanapé mellett, a földre dobva a táskája. Szép, egyedi darab. Ne egy Luis Vuittonra vagy Pradara gondolj, Laura ennél eredetibb személyiség. Egy magyar bőrdíszműves kézműves munkája volt a táska, tudom, mert tőlem kapta a harmincadik születésnapjára, igaz ő választotta ki.
Felvettem, először keresztbe, ahogy a mami táskámat hordom, de aztán csak könnyedén a vállamra ejtettem.
Látod drágám, ez a különbség köztünk. Ez a te táskád, ez pedig az enyém. – néztem a saját viharvert darabomra, ami a sarokban hevert. Egy bőrönd és egy hátizsák kereszteződése volt, állítható pántokkal, hogy többféleképpen hurcolhassam, attól függően, hogy Kitti hajlandó-e kézen fogva sétálni vagy cipelnem kell.
Laura táskája nem volt nehéz, nyilván nincs benne három termosz tea, két pelenka, egy csomag popsitörlő, egy összegöngyölt mosható pelenkázó alátét a környezettudatosság jegyében, egy meggyűrt mesekönyv, használt és nem használt papír-zsebkendők garmadája – és még sok más hasznos holmi, ami az én táskámban van. Amikor Laurának vettem a táskát, magamnak is vettem egy aprócska neszesszert ugyanattól a készítőtől. Az első alkalommal, amikor magammal vittem a táskámban, Lotti úgy adta vissza az áfonyás répalevét, hogy nem csukta vissza rá a kupakot. Ez persze, csak azután derült ki, hogy betettem a táskámba. Később megpróbáltam kitisztítani a kis neszesszert, de az áfonyás répalé kiszedhetetlen mélynarancssárga nyomokat hagyott maga után. Ezután inkább elsüllyesztettem a neszesszert a szekrényem mélyére, elvégre minek is nekem egy ilyen kis finom holmi.
Sorra jártam a gyerekek szobáit, megigazítottam a takarójukat, simítottam egyet a meggyűrt párnájukon, puszit leheltem selymes hajacskájukra. A látvány, ahogy mélyen alszanak plüss pizsamájukban a vidám mintás ágyneműbe burkolva mindig nagyon elégedetté és boldoggá tett. Viszont ha az előttünk álló napra gondoltam, hű, még a szokásos kemény menetnél is durvább lesz.
Visszamentem a hálószobába és felkapcsoltam a villanyt. A ruhásszekrény ajtajára szerelt tükörre pillantottam, és ahogy megláttam a tükörképemetm eszembe jutott valami, Kihalásztam a szekrény aljából egy fekete hasleszorító bugyit, és belepréseltem magam – így már jöhetett a fekete nadrág, az a kis szakadás nem fog látszani – milyen szerencse, hogy a bugyi is fekete. Felvettem a push-up melltartóm, hosszasan igazgattam a pántját, mire úgy éreztem, hogy tart is, és nem csak emel. Felvettem az olajkék felsőt, és tádááám – egész jó lett a végeredmény. Kezdtem lendületbe jönni, ahogy leültem a mindenes kis asztalomhoz, és üres kávésbögréken, jegyzettömbökön, egy rózsaszín gyerekmamuszon és néhány háziállat-bábon átrángattam a nagyítós sminktükrömet. BB krém, az én barátom – mormoltam, majd sorra előszedegettem a tartóból a rég látott többi sminkszert is. Végezetül még egy kis szájfényt is az ajkamra kentem, és magamra spricceltem egy kis parfümöt. Visszamentem Laurához, és óvatosan megsimogattam a haját. – Nekem most sietnem kell, mert annyi minden vár ma rá: megbeszélések, konferenciák, partik! Szép napot, testvérkém, szép napot drága Liza!– mondtam, és éreztem, ahogy megjelenik egy gonoszkás mosoly az arcomon. Belebújtam Laura elegáns szövetkabátjába, felkaptam a táskáját, és kiléptem az ajtón.
