LizaésLaura

A másnapi konferencia programját kellett volna véglegesítenem, de hiába próbáltam kényszeríteni magam, hogy végigkövessem az előadók, workshop-vezetők és szemináriumtartók hosszú sorát, a monitor jobb alsó sarka valahogy jobban lekötötte a figyelmemet. Egy kis sárga boríték ikon. Illetve annak a hiánya. Vártam, hogy mikor ír megint e-mailt Dávid, az a nagyon magas, nagyon vállas, nagyon jóképű szakreferens, akivel a legutóbbi céges partin ismerkedtem meg. Dávid új volt a cégnél, a parti előtt csak párszor láttam, amikor összefutottunk a folyosókon. Tényleg nagyon helyes volt, kisfiús típus, ami egyébként nem az esetem, de benne valahogy tetszett. Aranyos volt a tétovasága, a bizonytalansága, ugyanakkor jó érzés volt, hogy az egyébként teljesen átlagos 167 centimmel kicsinek érezhetem magam mellette. Fiatalabb volt nálam két-három évvel, és kezdetben kissé zavarban volt, amikor a partin beszélgetni kezdtünk, hiszen tudta, hogy ki vagyok, ezért önkéntelenül felvettem egy édes, kislányos stílust, és amikor a parti után napokban virtuálisan folytattuk az ismerkedést az e-mailjeimben is eszerint csacsogtam neki. Őszintén szólva, nem akartam tőle semmit, csak tetszett a lelkesedése. A parti óta már eltelt majdnem egy hét, és bár serényen írogattunk egymásnak, eddig még egy e-mailjében sem vetette fel, hogy találkozzunk, sőt még a cég épületében sem futottunk össze. A szemem megint a monitor jobb alsó sarkára tévedt. Hoppá, megjelent a sárga boríték. Izgatottan kattintottam rá.

Szia Laura!

Mára befejeztem a munkámat. Ha Te még bent vagy, megmutatnám a legutóbbi képzésen készült fényképeket, amikről meséltem Neked. Negyedóra múlva átmehetek az irodádba?

puszi, Dávid.

Persze, drágám, gyere csak! – gondoltam magamban, miközben a válaszra kattintottam. Aranyos, nagyon aranyos. Milyen körültekintően fogalmaz. És nagybetűvel írja, hogy Te és Neked… És ez a visszafogott Szia Laura megszólítás, és a végén a szemérmes puszi… Aranyos fiú ez. Gyere! J Várlak J - írtam válaszul.

Közben eszembe jutott, hogy hamarosan betoppan Várhelyi Szaffi is, hiszen megbeszéltük, hogy beugrik hozzám, és együtt várjuk meg a bűvös pillanatot, hogy lelécelhessek. Remek, lesz itt mindjárt parti-hangulat. Szaffi a barátnőm, mostanában az egyik legjobb, sokat bulizunk együtt. Természetesen már beszámoltam neki Dávidról és a kisfiús lelkesedéséről, úgyhogy nagyra fogja értékelni, hogyha személyesen is találkozhatnak.

Közben a beérkezett üzeneteimre kattintgattam és újra átolvastam, amit Haizl írt. Laurácska, valami nagyon szépet várok tőled holnap estére. Igyekezz! A nagyfőnök persze hivatalosan a holnapi konferencia megnyitójára gondolt, nem hivatalosan viszont… Egy ideje már tudtam, hogy a Haizl-ügy egy óriási hiba volt a részemről, de nem tudtam hogyan keveredhetnék ki belőle. Ajjajj, nem hiába tartja a mondás, hogy házinyúlra nem lövünk!

Egy kicsit jobban oda kellett volna figyelnem magamra. Éreztem, mikortól kezdtem megint túlzásba vinni, de nem tudtam lassítani. Olyan nehéz megállni, amikor beindul nálam a pörgés. A pénteki és szombati bulikkal kezdődött. Találkozzunk kilenckor. Nem is, legyen inkább hét, hogy még beülhessünk valahová beszélgetni, iszogatni. Vagy tudod mit, kettőkor végzek, már nincs értelme hazaugranom, gyere be hozzám, és együtt indulunk. Sétálunk egy kicsit, beülünk egy kávéra, – négy után már engedélyezek magamnak egy pohár bort. Igyekeztem úgy győzködni Szaffit, vagy Bernit vagy Lucát vagy valamelyik másik barátnőmet, hogy lazának tűnjek, és ne érezzék a hangomban a kétségbeesést. Mert nem vagyok kétségbeesett, csak tényleg teljesen felesleges hazamennem, nem jobb, ha korábban kezdjük az estét? Örüljetek neki, hogy végre megint ráérek, újra együtt bulizhatunk, hiszen amióta vége lett a kapcsolatomnak Gergővel, rengeteg a szabadidőm. Hát igen, ez most olyan jó, ajándék az élettől, hogy harminckét-évesen újra átélhetem az egyetemista éveket és a barátnőimmel bulizhatok, milyen szerencse, hogy ilyen sokan vannak köztük, akiknek szintén se gyerekük, se pasijuk. Tudjátok mit, találtam egy új klubot, mi lenne, ha csütörtökön oda mennénk? Egyre kevesebbet aludtam, éjszakákat buliztam át, beszélgettünk, iszogattunk, táncoltam, flörtöltem idegenekkel, nagyon nagy volt a pörgés. A céges partikkal kellett volna vigyáznom, ott nem lehet lazulni, de már annyira benne voltam a bulizásban, hogy kezdtem túl feltűnővé válni. Illetve eddig nem ezzel tűntem fel. Lehet, hogy azért is bonyolódtam bele a Haizl-ügybe, mert kezdett a Gergő-utáni időszak túl hosszúra nyúlni, már jó nyolc hónapja volt, hogy szakítottunk. Érzem én is, hogy amióta vége lett Gergővel, kicsit megváltoztam. Nagyon jó volt vele, egy sikeres, aktív, fiatal pár voltunk, nagy baráti társasággal, rengeteg programmal, de amikor Gergő szülei a nővére esküvőjén azzal búcsúztak tőlünk, hogy jövőre veletek, ugyanitt, ő rádöbbent, hogy az esküvő és a gyerekek pontosan az, amit nem akar az élettől, én pedig arra döbbentem rá, hogy Gergőt nem akarom már az életem részeként látni. Nem mintha esküvőre vagy gyerekekre vágynék, és az bántott volna, hogy ő annyira elképzelhetetlennek tartja, hogy valaha is egy olyan család legyünk, mint amilyen a szüleinké. Csak egy kicsivel több elköteleződést szerettem volna. Azt, hogy valaki azt mondja: „Nekem Te kellesz.” 

Aztán jött egy céges parti október végén, amin elkapott a gépszíj, és amikor a nagyfőnökkel egy eldugott boxban a sokadik tequilával koccintottunk, s ő mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy Nagyon kívánlak, akkor aznap az a bizonyos házi nyúl lövés áldozata lett. A furcsa az volt, hogy azt hittem, Haizl is megbánja azt az éjszakát, és kicsit zavarban, de mégis komolyan megbeszéljük, hogy félreértés volt, részegek voltunk, elfelejtjük, ami történt, és semmiképpen nem hagyjuk, hogy befolyásolja a munkakapcsolatunkat. Mégis kerültem a találkozást vele, ellógtam a hétfő délelőtti értekezletet, de nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem bujkálhatok előle. Szerdán felhívott és behívott az irodájába. Amikor beléptem, elém sietett, megfogta a kezem, magához vont és belecsókolt a hajamba. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ő nem bánt meg semmit, sőt, valószínűleg lelkifurdalása sincs amiatt, hogy megcsalja a feleségét, illetve, a két helyes, gimnazista gyerekét se sajnálja, amiért házasságtörő lett az apjuk. Iszonyú zavarban voltam, amit próbáltam leplezni, viszont képtelen voltam irányítani a dolgokat. Az a rutin pedig, ahogy aztán Haizl a kapcsolatunkat kezelte rádöbbentett, hogy ez bizony számára nem az első eset, valószínűleg mindig van egy aktuális barátnője. Már másfél hónapja tartott és igazán szerettem volna véget vetni ennek az egésznek, de nem találtam belőle a kiutat, talán mert az egész annyira rutinszerű volt, híján minden személyességnek. 

Megrezzent a telefonom, sms-em érkezett. „Keresztmami, ugye nem felejtetted el a holnapi szülinapi bulimat? Nagyon várlak 15-ra!!! <3 puszi Anna.” Jajj, ne! – gondoltam. Teljesen Lizára vall ez az sms. Természetesen ő írta, és nem Anna, aki nagycsoportos óvodásként már ismer egy-két betűt, egy üzenetet azonban biztos nem tudna bepötyögni egy mobilba, különösen, mióta Lizának is érintőképernyős mobilja van. Nagyon negédes dolog a gyerek nevében sms-ezni, ez teljesen Liza stílusa. Ennél már csak a facebook-os fényképmegosztásai és a picasás fényképalbumai édeskésebbek. Ő a fényképaláírások nagymestere, látszik, hogy ebben éli ki minden kreativitását. Az egyes szám első személyben megfogalmazott fényképfeliratok, a kötelező menetrendben hétfő délelőtt tíz órakor kezdődő fényképmegosztás-áradat a hétvégéjükről… Szinte látom magam előtt, ahogy miután a reggeli ovi-menet után hazaér Kittivel, a kiscsajt leteszi egy Duplo-halom közepére a kezében valami marha egészséges és szigorúan cukormentes péksüteménnyel, ő pedig egy nagy bögre tejeskávéval betelepszik a számítógépe elé, és arcán elégedett mosollyal neki áll a nagyvilággal megosztani a tökéletes hétvégéjük minden részletét: Apával a kecskesimogatóban az alpakkával ismerkedünk. Zoocsemegével etetem a kiskecskét. A kiskecske megkóstolja anyukám ruháját is. Nagyon szórakoztató. Csak tudnám, hogy hiheti azt, hogy ez rajta kívül érdekel még valakit! Nyilvánvalóan kompenzál ezzel az állandó nézzétek-milyen-tökéletes-családi-életet-élek-demonstrációval.

Az sms-ért pedig most igazán kár volt, mert nem felejtettem el Anna szülinapját, hiszen már hónapokkal ezelőtt beíratta a határidőnaplómba a buli időpontját, de sajnos, nem érek rá. Bizony, drága nővérkém, amíg te az ovisokkal és a szüleinkkel bulizol, addig én egy konferenciát fogok megnyitni. És nem tehetek róla, hogy ennyire más irányt vett az életünk. Nem lesz bűntudatom, nem fogom rosszul érezni magam miattad.

Nem mintha Lizát annyira érdekelné, hogy mi van velem. Legutóbb, két hónapja találkoztunk, amikor egy szegedi konferenciára hívtak meg, én pedig úgy határoztam, hogy több napot is ott töltök. Vonattal akartam utazni, és indulás előtt felugrottam Lizáékhoz, hogy odaadjam Kitti ajándékát.

Te aztán tudsz csomagolni! – mutatott Liza elismerően a vállamon lógó finoman elegáns kis fekete bőrtáskára, miután kinyitotta az ajtót. Komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg elhiszi-e, hogy sikerült belegyömöszölnöm egy három-négy napos kiruccanás minden kellékét. Rögtön tudtam a választ, hogy voltaképpen bele se gondol, hiszen különben világos lenne számára, hogy alig viszek magammal valamit. Tényleg, miért is nem cipelek magammal egy elbájoló tervezői-bőröndkészletet? Egyszerűen nincs kedvem csomagolni, törülközőket hajtogatni, zuhanypapucsokat préselni, egyáltalán, feltenni magamnak a kérdést, hogy mire is lesz szükségem, mivel fogalmam sincs, és azt sem tudom, mit fogok csinálni ezek alatt a napok alatt, - de nem is szeretnék ezen morfondírozni, csak felülök a vonatra, és ha odaérek, majd lesz valahogy.

Ez alkalommal sem társalogtunk hosszan, gyorsan odaadtam neki a kis waldorf marok manót, amit Kitti névnapjára hoztam. Liza imádja az ilyen természetes cuccokat, és biztos Kittinek is tetszeni fog, mert annyira kis szorongatnivaló – és ráadásul még a manó is a táskámban lapult addig, úgyhogy, amikor kivettem, tényleg szinte semmi nem maradt benne. Mióta visszajöttem Szegedről, nem is kerestük Lizával egymást, ő, gondolom azért nem, mert nem érdekelte, hogy mi van velem, én pedig azért nem, mert ha mégis megkérdezte volna, nem tudtam volna mit válaszolni neki. Hogyan mesélhettem volna el Lizának, akinek az életét a gyerekei és a férje töltötték ki, hogy a konferencia után rendezett fogadáson összeakadtam Ádámmal, egy régi közös ismerősünkkel, megittunk pár italt és a kezdeti elfogódottság után nagy beszélgetésbe kezdtünk, amit a szállodai lakosztályában folytattunk. Hogy miért mentem fel hozzá? Talán, mert nekem nem volt előre lefoglalt szállásom, és úgy éreztem, hogy lehetek harminckét-évesen is annyira laza és vicces csaj, hogy megtehessem ezt. De nem történt semmi, hajnalig beszélgettünk, majd igazi úriemberként felajánlotta, hogy a lakosztály halljában lévő kanapén tölti az éjszaka hátralevő részét.

De előtte még elmondta, hogy azonnal felfigyelt rám a konferencián, és alig várta, hogy vége legyen, és odajöhessen hozzám. Kérdezgetett, én pedig meséltem neki, okos barna szemével komolyan nézett rám, és láttam, hogy mennyire érdekli minden, amit mondok. Beszélgettünk a munkámról a cégnél, és arról, hogy miket szeretünk csinálni a szabadidőnkben, filmekről és könyvekről, helyekről, ahol már voltunk, és ahova szeretnénk elmenni. Később azt mondta gyönyörű a hajam, olyan a színe, mint az olvasztott csokoládénak, és édesek az apró csigák, amikbe csavarodik. Óvatosan kiegyenesítette egy tincsemet és elmondta, hogy régebben a hosszú és egyenes hajam is nagyon tetszett neki. Őszintén szólva nagyon sokszor mondják rám férfiak, hogy szép vagyok. Klubokban és bárokban, konferenciák és partik után hamar előjönnek a bókok: Magácskának gyönyörű a szeme. Csodaszép az ajka. Nem adná meg a telefonszámát, elmehetnénk meginni valamit? Nemcsak unom ezeket a bókokat, hanem a hideg ráz ki tőlük. És ezt nem azért mondom, mert egy kis Affekta Vera vagyok, aki megjátszósan körbeudvaroltatja magát, hanem mert megrémít ezekben a flörtökben a valódi intimitás teljes hiánya. Ezek a férfiak pár perc után azt várják, hogy úgy viselkedjek velük, mintha réges rég ismernénk egymást, kacarásszam a szánalmas vicceiken, érdeklődve hallgassam a történeteiket, amelyek kizárólag róluk szólnak. Kérkednek, dicsekednek, miközben még azt is elfelejtik megkérdezni, hogy én ki vagyok, mi vagyok, egyáltalán mivel foglalkozom. Ha pedig mégis egy picit kibírják azt, hogy rám figyeljenek, érezni lehet az erőltetettséget, hogy na, hallgassuk egy picit a csinibabát is, olyan bájosan fecseg csupa olyan dologról, ami senkit sem érdekel.

De Ádámmal más volt, talán mert régebbről ismertük egymást, talán mert éreztem, hogy őszintén érdeklem, talán mert egyáltalán nem volt tolakodó, hanem figyelmes és kedves. Tudott megértően hallgatni, okosan kérdezni és érdekesen mesélni. Nagyon régen éreztem magam ennyire jól valakivel, mint azon az éjszakán Ádámmal, pedig a beszélgetésen kívül más nem történt. Kedves bókját nem követte újabb, s másnap reggel, amikor felébredtem a szállodai ágyban egyből arra gondoltam, a legjobb lesz azonnal lelécelni, mert az éjszakai hangulatot nem fogjuk tudni felidézni. Ádám azonban erre is képes volt: ugyanott folytattuk, ahol hajnalban abbahagytuk: megreggeliztünk a szálloda éttermében, sétáltunk a városban, a gyönyörű, enyhe októberi őszben, ebédeltünk egy kis kávézóban, és egy volt évfolyamtársa révén estére még színházjegyet is szerzett.

Három csodálatos napot töltöttünk együtt, de végig úgy bánt velem, min egy testvérrel, egy kedves, régi ismerőssel. Aki, őszintén érdekel, akivel jó együtt lenni, és akitől nem is akarok ennél többet. Nekem persze remegett a gyomrom, és nem tudtam eldönteni, hogy merhetek-e remélni.

Szeged után már másnap keresett, munka után találkoztunk, beültünk egy bárba, beszélgettünk az éjszakába nyúlóan, majd feltett egy éjszakai buszra, és búcsút intett. Ez így ment pár napig – kávézások, ebédek, egy sörözés, de szigorúan csak, mint barátok. Hogy közben próbáltam-e érzékeltetni vele, hogy én ennél többet szeretnék? Nem is tudom… Persze, pontosan tudom, hogyan kell elcsábítani egy férfit. Vonzó vagyok, a kisugárzásom magával ragadja az embereket, és ha félrehajtott fejjel, hatalmasra nyitott szemekkel, enyhén elnyíló ajkakkal egy férfira nézek, nos, nem volt még olyan, hogy bárki ellen tudott volna állni. Őszintén szólva, olyanra sem emlékszem, hogy bárki is ellen akart volna állni. Ádámnál viszont nem mertem kockáztatni azt, hogy egyéjszakássá váljon a kapcsolatunk. A közös éjszakákon túl voltunk Szegeden – úgy, hogy nem értünk egymáshoz, most viszont arra gondolok, hogy könnyen elő tudtam volna varázsolni belőle a szenvedélyt is, azt hiszem, - kérdés, hogy mennyi időre. Valahogy azt éreztem, hogy kíván, de szándékosan uralkodik magán. Mintha várna valamire. De nem tudtam, hogy mit akar igazából. Mindenesetre nem mertem kockáztatni azzal, hogy siettessem.

Aztán egyik este váratlanul feljött hozzám, annyira magával ragadóan határozott volt. Elmondta, hogy ő ezt most velem nagyon komolyan gondolja, és már nem szeretne tovább várni. Aztán magához volt, éreztem az illatát, a teste melegét, és az az intimitás, ami annyira hiányzott az utóbbi hónapokban az életemből, hirtelen újra megvolt.

Onnantól kezdve mintha együtt éltünk volna, hol ő aludt nálam, hol én nála, aztán egyszer csak minden megváltozott, úgy, hogy az egész alig tartott tovább egy hónapnál. Nem aludt már nálam, nem keresett, ha én hívtam, kedvesen érdeklődött a hogylétem felől, de soha nem ért rá. Hol a munkájára hivatkozott, hol az anyjára, aki mindenféle feladatokat talált ki neki, hol arra, hogy fogorvoshoz kell mennie, hol arra, hogy az elromlott kazánt kell vidékre szállítania, mert csak ott tudják megjavítani. Ezen a ponton döbbentem rá, hogy szánalmassá vált, amit csinálok. Megkérdeztem tőle, hogy mégis, mi történt. Mire ő meglehetős természetességgel így felelt: Laura, ennyi volt. Együtt jártunk, és most szakítottunk. Válaszolni se tudtam. Még most se hiszem el, hogy ezt mondta.

Együtt jártunk! És most szakítottunk! Együtt jártunk!!!???? És most szakítottunk!!!??? Ennyi??? Én harminckét éves vagyok, ő harmincöt! Nem vagyunk tinédzserek! És ki szakított kivel? És együtt jártunk??? Én úgy tekintettem rá, mint a páromra, aki a lelki társam, a legtökéletesebb szerető és a legjobb barát egy személyben – és ez szerinte együtt járás volt???

Hát ez van, mondhatnám, hogy ilyen az élet, buszok és pasik után nem érdemes futni, mert jön a következő, az meg milyen ciki, ha loholsz, mint egy őrült, és az ajtó mégis az orrod előtt csukódik be. Az utazóközönség szerencsésebb tagjai csak kiröhögnek, te meg átkozhatod magad, amiért egy csomó energiát beleadtál valamibe, ami végül kudarcba fulladt. Ebbe a kapcsolatba, vagy kapcsolatkezdeménybe nemcsak hogy rengeteg energiát adtam bele, hanem magamat is, a teljes valómat, szinte azt éreztem, hogy feloldódok benne, de talán nem is lehet valami ennyire tökéletes és jó az életben. Álmomban szoktam ezt a tökéletes harmóniát érezni, hogy minden annyira jó és a helyén van, és mindig van egy átmenet, amikor már tudom, hogy csak álom volt, és mindjárt felébredek belőle, és csak a sóvárgó fájdalom marad bennem egy tökéletes és elveszett világ után. Hát ilyen volt nekem ez a rövid időszak Ádámmal, az élet azonban megy tovább, vannak más pasik is a világon, mint Haizl, aki alig várja, hogy a holnapi konferencia után felmenjek a budai rakparton bérelt lakásába vagy például, ez az édes kis Dávid, akitől tényleg nem akarok semmit, de annyira tetszik a lelkesedése.

Megszólalt a mobilom. Szaffi személyre szabott csengőhangja volt, tudtam, hogy a cég épülete előtt vár, hogy behozzam a portások és biztonságiak hadán keresztül. Kinyitottam az irodám ajtaját, egy sötétbarna, tűzött bőrajtót, és kiléptem a zöld bársonyszőnyeggel borított folyosóra. Imádtam az érzést, ahogy végigmegyek rajta, le a díszes lépcsőn – soha nem vacakoltam a lifttel – viccesen odaintek a portásoknak, és kitárom a cég kapuját… Szaffi már ott volt. Gyors puszi után visszasiettünk az irodámba, közben elmeséltem Szaffinak, hogy hamarosan személyesen is megismerheti Dávidot. Csodálkozva nézett rám: Ide jön? – Jajj, ne csináld már, - mondtam, - hiszen tudod, olyan édi srác… - szándékosan elnyújtva, édibédin mondtam, közben a szemeimet forgattam. De Szaffi komolyan nézett rám:

-          És Ádám?!?!

-          Mi van Ádámmal? – fortyantam fel. – Pontosan tudod, hogy lapátra tett. A végtelenségig kéne utána epekednem?

-          Ugyan Laura, nincs még annak olyan sok ideje – mondta Szaffi higgadtan – Valami oka kell, hogy legyen annak, ahogy Ádám viselkedett veled. Jobban tennéd, ha inkább azzal foglalkoznál, hogy kiderítsd, mi baja van, minthogy mindenféle fiúkákkal flörtölgetsz.

-          De hát te is szeretsz fiúkákkal flörtölgetni! – vágtam vissza. – Úgy tűnt nagyon is jól mulatsz a Dávid-történeten! – hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mert kopogtak az irodám ajtaján. Ez bizonyára Dávid.

-          Légy kedves hozzá! – villantottam a szemem Szaffira. De Dávidhoz nem volt nehéz kedvesnek lenni, őszinte lelkesedése Szaffinak is tetszett, láthatóan egyre jobban élvezte a helyzetet, nem győzött titokban pofákat vágni és heves gesztikulálva folyamatosan a tudtomra adni azt, amit én már jól tudtam: ez a srác odáig van értem.

Manyika Haizl titkárnője hívott. Minden alkalommal, amikor beszéltem vele, megrovást éreztem ki a hangjából – valószínűleg tudta, hogy mi van köztem és Haizl között, de biztosan nem pletykált. Most viszont igencsak szemrehányóan kérdezte, hogy miért nem küldtem még el az anyagot Haizlnek, hiszen már indulnia kell, a kocsijába készül beszállni. Őszintén szólva, erről teljesen megfeledkeztem. Nemcsak az anyagról, hanem magáról Haizlről is.

Gyorsan rácsörögtem a sofőrre, közben villámgyorsan a nyomtatásra kattintottam. Drága Tibikém, megállnátok egy pillanatra az ablakom előtt? És azt se bánnám, ha nem sietnél! Imádlak! – turbékoltam, közben már a papírokat rángattam ki a nyomtatóból. Jajj, ne, az oldalszámozást már megint elfelejtettem, és persze végül át se olvastam. Most már mindegy. A paksamétát belegyömöszöltem egy céges dossziéba és feltéptem az ablakom. A kocsi az ablakom alatt állt, Tibi mellette, az ablakomat figyelte. Kihajoltam és odadobtam neki az iratcsomagot. Ügyesen elkapta és integetett vele, majd benyújtotta a hátsó ülésen terpeszkedő Haizl-nak. Látványos csókokat dobáltam Tibi felé, majd becsuktam az ablakomat. Jó. Ennek a munkanapnak vége. Dávidra és Szaffira mosolyogtam: - Gyerünk fiatalok, menjünk lazítani.