LizaésLaura

Leroskadtam az étkező asztal melletti padra. - Gyertek ide, és egyétek meg a vacsorátokat, legyetek szívesek. – mormoltam magam elé. Szerencsére kivételesen nem kellett megismételnem a kérésemet, hamarosan három gesztenyebarna üstökű fejecske nézett rám a gőzölgő zöldborsó főzelékes tányérok fölül. Anna kanalazott bele elsőként. – Anya ez egyáltalán nem édes. Tettél bele cukrot? – Nem, nem tettem. – válaszoltam. – Tudjátok miért nem teszek cukrot a főzelékbe? – Mert egészségtelen, és nem akarod, hogy egészségtelen kajákat együnk. – válaszolta Anna. Mert okos vagy. – tette hozzá Lotti. Mert pszichológus vagy. – kontrázott Anna. De hát nem is vagyok pszichológus! – mondtam. Mert trodon vagy! – replikázott Lotti. Nem vagyok trodon. – feleltem némi megadással a hangomban. – Jó, akkor a trodon kalauz mamája vagy. – döntötte el Lotti, majd ő is belekanalazott a főzelékébe. Anya, ez miért ilyen? – kérdezte enyhe utálkozással a hangjában. Milyen? – fortyantam fel. – Hááát, nem olyan, mint az oviban. Ott olyan finom édes szokott lenni, meg … szószos. Igen – mondta Anna is. – Az oviban finom krémes, a tied pedig üres. Csak ezek a béna borsók vannak benne. – Igen, mert én nem olyan rántást készítek, mint amilyen az ovis főzelékben van, tudjátok, a fehér liszt… - szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy tudatosan táplálkozzanak, de Kitti, aki eddig nővéreit hallgatva azzal szórakozott, hogy a borsószemeket egyesével kanalazgatta a tányérja mellé, és még véletlenül sem kóstolta meg a főzeléket, közbekiáltott: Utálom a bojsót! Nudlit akajok!!! – Kezdtem azt érezni, hogy ez ma estére sok lesz nekem. – Kértek inkább baracklekváros kenyeret? – kérdeztem megadóan. Igen! – vágta rá vígan Anna, és Kitti is lelkesen bólogatott – közben felfedezte, hogy ha ujjacskáival kellőképpen nagy nyomást helyez egyesével a borsószemekre, szétpasszírozhatja azokat. Persze, mindezt a tevékenységet a terítőn végezte. – Anya, ehetünk a kanapén, és nézhetünk közben egy mesét? – Lotti kérdezés közben már fel is ugrott az asztaltól, és csak a válla mögül nézett vissza rám, de nem is érdekelte igazából, hogy mit mondok, jókora puffanással a kanapéra vetette magát. – Légyszi, Anya, csak egyet! – kezdte el puhításomat Anna is. Mesét, mesét! – visította Kitti is.

Na jó, témánál vagyunk. Igazából nagyon nem vagyok a híve annak, hogy a gyerekek mesét nézzenek. Nem is nagyon szoktak. Ritkán megengedem nekik, de ezt nem igazán szoktam népszerűsíteni. Manapság az anyukák olyan szigorúak … egymással. - Te megengedted, hogy megnézzék a Gru2-t? – kérdezte megdöbbenve az oviban Erika, a csoport szülői közösségének vezetője. Úgy nézett rám közben, mintha a Péntek 13-at nézettem volna meg a kölykökkel. Le is tagadhattam volna, de már Kitti is azzal szórakoztatatta nővérei csoportjának gyermektagjait és azok érdeklődve figyelő szüleit, hogy „és akkor a nagy, szőrös, gonosz minyon kitátotta a száját és üvöltött”. Magyarázkodhattam volna, hogy hiszen együtt néztük meg, öten, papa-mama-gyerekek, és vicces volt, és jót szórakoztunk, és utána a gyerekek az egész nyári vakáció alatt folyamatosan a Gruból adtak elő jelenteteket, és lassan már ott tartottunk, hogy csak a Margit, Edit és Ágnes nevekre voltak hajlandóak hallgatni. A vakáció végével és az új ovis év kezdetével azonban Gru, a lányok és a minyonok feledésbe merültek, egészen addig, amíg Erika, a szmk-vezető, miközben az ovi folyosóján egymás mellett térdelve, vörös fejjel próbáltuk felszuszakolni gyermekeink lábára a cipőt meg nem kérdezte, hogy, és mit jól olvasunk mostanában, adjak neki ötleteket, hiszen, én mindig olyan jó könyveket választok a gyerekeknek. Bevallom, nekem nagyon fontos, amikor ilyeneket mondanak nekem. Nemcsak, hogy jól esik, de igazolása is annak, hogy a jó utat választottam, hogy itthon maradtam a gyerekekkel, mert meleg, szerető családi otthont teremtek a számukra, stabil hátteret biztosítok, és értékes és jó dolgokat csinálhatunk együtt.

De, mielőtt válaszolhattam volna Erika kérdésére, Anna közbe vágott: Nem olvastunk mostanában semmit, de láttuk a Gru2-t!

Erika elszörnyedt, és valószínűleg most is elszörnyedne, ha tudná, hogy ma este is meg fogom engedni a gyerekeimnek, hogy mesét nézzenek. Miután mindhárman kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, és ölükbe vették a színes műanyag tányérokat (utálom a műanyagot, soha nem használok ilyet, csak ha a kanapén esznek) a lekváros kenyerekkel, bekapcsoltam nekik a Gru1-et. Megvártam, hogy felcsendüljön a Sweet home, Alabama, - ezt még velük énekeltem, aztán, mivel olybá tűnt, hogy szegény elszigetelődött, a tévére bízott gyermekeim ezt a mesét kellőképpen fel tudják dolgozni, és talán az idegrendszerüket se vágom vele gallyra, a szekrényemhez vonultam, hogy még egyszer átnézzem szánalmas tartalmát. Annál legalábbis biztosan kevésbé vágom gallyra az idegrendszerüket – morfondíroztam, miközben a vállfákat rángattam, - mintha hiszterizáltan üvöltenék velük, vagy üldözném őket a lakásban fel-alá. Persze, ezzel részint a rosszanyaságomra keresek felmentést, hiszen azért vannak fokozatok a teljes idegösszeomlás és a tévénézés között, leülhetnénk például gyurmázni vagy társasozni, sőt, még olvashatnék is nekik, de azzal, hogy másik lehetőségként idegbajt vizionáltam be magamnak, legalább beismerem, hogy ma nem vagyok túl jó passzban – azzal megpróbáltam két összeakaszkodott vállfát szétválasztani, és egy erős húzómozdulattal szilánkosra törtem őket.

Anna és Lotti nem alszanak az oviban, ebéd után szoktam haza hozni őket. Hazafelé sétáltunk, itthon már rajzoltunk színes ceruzával és krétával is, építettünk többemeletes Duplo-házat és berendeztünk egy állatfarmot. Befejeztük a Tündér a vonaton-t és belekezdtünk a Labdarózsába. Most viszont szükségem van egy kis én-időre, különösen, mert még mindig fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel holnap. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire szánalmas dolog, hogy a gyerekek ünnepségei jelentik számomra a legfőbb alkalmakat, amikor kiöltözhetek. Szülői értekezletekre próbálok ki új sminkeket, az óvodai vásárokra és családi programokra fésülöm új módon a hajamat. A szempillaspirálomat két éve vettem, és nem látom értelmét, hogy újat vegyek, hiszen ezek az alkalmak annyira nem gyakoriak. Más olyan eshetőség pedig nem fog kínálkozni jó ideig, amire vonzóvá kellene formálnom a külsőmet.

Az az igazság, hogy a munkahelyem, illetve a volt munkahelyem felbontotta a munkaszerződésemet. Kitti lassan három éves lesz, és nekem szegezték a kérdést, hogy visszamegyek-e dolgozni áprilistól, mivel akkor indul egy új projekt, ami fedezné az én béremet, vagy… A vagy után következő másik lehetőség persze nem került szó szerinti kimondásra, de sejthető volt, hogy mit jelent. Tettem néhány hiábavaló kísérletet arra, hogy részmunkaidőben vegyenek vissza, de magam is tisztában voltam vele, hogy fölösleges próbálkozás. nem akartak igazából visszavenni, az egész csak arra szolgált, előidézzenek egy olyan helyzetet, amiben nincs igazi választási lehetőségem. A gyerekek mellett, úgyhogy, Kitti még el se kezdte az ovit, fizikai képtelenségnek tűnt a régi munkakörömbe visszahelyezkedni – új projekt ide vagy oda. Ez a lehetőség csak egy mézesmadzag volt, ami mögött nem volt semmi. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy egy kitérdesedett melegítőnadrágos, zsíros hajú, lestrapált anyuka hasznavehetetlen munkaerő. Persze, nem tudhatták, hogy itthon tényleg kitérdesedett melegítőnadrágban vagyok, ezt csak én éreztem így. A munkaszerződésem felbontására mindenesetre úgy készültem, mint egy randira. Becsavartam a hajam, vettem egy új felsőt, leszerveztem, hogy Judit néni vigyázzon Kittire, és miután Annát és Lottit elvittem az oviba, még hazaugrottam és kisminkeltem magam. Régen volt már az óvodai szent Mihány-napi vásár, így kicsit bizonytalanul kezdtem húzogatni a szemceruzával a vonalakat, de mikor már a szempillaspirált vettem a kezembe, és megéreztem az ismerős illatát, megnyugodtam. Persze, lehet, hogy csak mivel már két éve birtoklom, tűnt ismerősnek az illata, mégis felidézte bennem azokat az időket, amikor a reggeli sminkelés még a napi rutinomat képezte. Akkoriban Litván Kriszti, egy fiatal, kezdő ruhatervező alakította rám a kollekciója kiszemelt darabjait, és tervezett is nekem egy-két egyedi darabot. Azóta eszméletlenül befutott, én viszont a hipermarketekből, a zöldségpiac melletti ruhastandról és egy olcsó webáruházból szerzem be találomra a ruhadarabjaimat, hogy aztán véletlenül se passzoljanak egymáshoz, és emiatt állandó elégedetlenség sújtson a külsőm miatt. Sőt, némely darabot, például a vörös, fényes felületű, és rendkívül ócska hatást keltő átmeneti kabátomat, ami ráadásul három mérettel nagyobb is a szükségesnél kifejezetten büntetés viselnem. Valahogy úgy tűnt, hogy ez egy jópofa darab, és nem igen volt időm túl sokáig töprengeni rajta, mert Kitti elkezdte lebontani a kis ruhastandot a zöldségpiac mellett, ahol vásároltam. Így végül megvettem a kabátot. Egyébként sem volt jó választás, mert a fényes felület nemcsak, hogy ócska hatású, de lecsúszik róla Kitti. Márpedig ez fontos szempontom a ruhaválasztásnál. Kitti nagyon igényli, hogy hordozzam. Lassan három éves lesz, nem egy kistermetű gyerek és nem érzi jól magát se a babakocsiban, se a nyakamban ülve, se a hátamon, a kézen fogva sétálásról ne is beszéljünk. Azt szereti, ha a csípőmön ringatózhat, kapaszkodik belém, mint egy kis majom, persze én is erősen fogom, az arcunk egymás mellett, így szemléljük az elénk táruló világot. Sokszor babazsákban teszem a csípőmre, de a legtöbbször, csak a kezemmel tartom ott. Bevallom, egyre fárasztóbb, de annyira komfortosan érzi így magát, hogy nem akarom megfosztani tőle. A ruhatáram darabjai tehát kinti használatra kitérdesedett kordbársony és farmernadrágok (egy-egy darab) és egy-két polárkardigán. Egy lila és egy piros. Mekkora hiba volt mindkettő. A piros feszül rajtam, a lilának pedig kenguruzsebe van, így úgy nézek ki benne, mintha terhes lennék. Valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán a ruhatáram kincseként sikerült megőriznem egy Litván Kriszti-szoknyát, és ez már a második csoda! rám is jött. A csodák sora itt viszont véget is ért, mert bár kellőképpen ellensúlyozta a G-s szélességű kényelmi bokacsizmámat, egy hiper polcairól vörösbabkonzervek mellől újonnan levadászott krémszínű felsőmet pedig hihetetlenül elegánssá tette, én mégis feszélyezve éreztem magam benne. Az ovis összejövetelekre mindig nadrágot veszek, hiszen előbb-utóbb a földön kell másznom a gyerekek között, most viszont be akartam bizonyítani azoknak az embereknek, akik nem kértek belőlem, hogy én is érek annyit, mint ők – a külsőm mindenképpen. A munkahelyi találkozó megvolt, és bár az odaúton a táskám beleakadt egy kerítésbe, egy lépcsőfokban megbotlottam, a villamos ajtaja majdnem becsípett, úgy éreztem magam, mintha nem a munkaszerződésem felbontására mennék, hanem én is egy fiatal, sikeres, ragyogó nő lennék, aki egy fontos megbeszélésre siet. Arra gondoltam, hogy a többi ember a villamoson biztosan erre gondol, pedig csak a telefonjuk érintőképernyőjén húzkodták az ujjukat unottan maguk elé meredve. Hazafele már nem éreztem magam ilyen vidáman. Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy mennyivel értékesebb az a munka, amelyet a gyerekek nevelésével végzek, és három igazán fontos és aktív tagot adok a társadalomnak. Aztán, arra gondoltam, mi lesz, ha Anna, Lotti és Kitti is gyerekeket szülnek. és nem mennek vissza dolgozni, mert őket akarják nevelni, bízva abban, hogy gyermekeik így igazán értékes tagjai lesznek a társadalomnak. S a gyermekek – az én unokáim! – szintén lányok lesznek, és ők is ezt az utat választják, és nemzedékek és nemzedékek hosszú sora váltja majd egymást, és minden nemzedék abban bízik, hogy ő már igazán értékes tagokat ad majd a társadalomnak, de erre sose kerül sor…

De ebből elég, próbáltam magam felrázni az álmodozásból, és kidobtam a vállfákat a szemetesbe. Anya, kéjek cukojkát! – vinnyogta Kitti, amikor meglátott elsuhanni a nappalin keresztül, de úgy tettem mintha nem hallottam volna, és újra megálltam a szekrényem előtt. Nos tehát, mit is vegyek fel holnap? Valami alkalomhoz illő ruha kéne, gondoltam, elvégre az elsőszülött lányom lesz hatéves. Az egyetlen ruhadarab, ami szóba jöhetett egy fekete elegáns szabásvonalú nadrág volt, s hozzá egy olajkék felsőt választottam. Az az igazság, hogy még sose volt olajkék színű ruhám, de beleszerettem ebbe a színbe. Én, aki azelőtt olyan természetességgel találtam el mindig a megfelelő öltözékeket, és már az egyetemen kitűntem az öltözködési stílusommal, most újra próbálom fogalmazni magamnak, hogy mi is illhet hozzám, mi is állhat jól nekem. Nagyon tudományosan tanulmányoztam, hogy milyen színek jöhetnek szóba. Amikor egyszer-egyszer a gyerekek nélkül jutottam el vásárolni, (sarkamban, az utánam kiáltott De nagyon siess!-el) ahogy kapkodó mozdulatokkal, villámgyorsan próbálgattam, feltűnt bizonyos színek, amiket régen szerettem, és úgy éreztem, találnak is hozzám, már nem állnak jól. Otthon, a számítógép előtt ülve a pinteresten próbáltam rákeresni a hozzám illő színekből készült összeállításokra, és kijegyzeteltem magamnak a tetszetős ötleteket. Köztük egy olajkék felső lehetőségét. Így, amikor kedden megláttam az egyik hiperben ezt a színt, rögtön lecsaptam rá. Sajnos, csak egy számmal kisebb méretben volt, de nem bántam, vittem haza örömmel. Most elővettem, és a kiválasztott nadrághoz illesztettem. Úgy tűnt, jól passzolnak egymáshoz. Ekkor vettem észre, hogy a fekete nadrág ülepe elrepedt. Na jó, később megpróbálom megvarrni.

Közben a Gru véget ért, és gyermekeim egyszerre ugrottak rám töménytelen mennyiségű kéréssel, kérdéssel és kielégítésre váró igénnyel.

-          Anya, a Gru1-ben miért nincs még rúzssokkolójuk? Én miért nem kaptam a Mikulástól rúzssokkolót? – ez persze Lotti. Ööö. – ingatom a fejem. A Jézsuka fogja meghozni? Mikor írjuk meg neki a levelet? Szerinted olyan hmmm, furcsa dolgot is lehet tőle kérni, mint a csigavasút?

-          Miért csigavasutat szeretnél kérni a Jézuskától? – kérdezem őszinte megdöbbenéssel.

-          Neeem, igazából olyan vonatra gondoltam, ami az ágyamtól indulna, kivinne az előszobába, és közben csokikat és cukorkákat tenne a számba. – mondja őszinte átéléssel.

-          Nem hiszem kicsim, hogy ezt teljesíteni tudná a Jézuska.

-          Akkor egy édességpuskát? – Lotti kifogyhatatlan az ötletekből.

-          Anya, hova tetted? – háborog Anna. – Elegem van abból, hogy ellopod a cuccaimat.

-          Előfordult már, hogy egy majdnem hatéves kislány megköszönte az anyukájának, hogy rendet rakott a holmijai között, és nem idegbetegen hőzöngött miatta. – mondom mérgesen.

-          Nem vagyok idegbeteg, te vagy az idegbeteg!

-          Te vagy! – egy óvodással vitázom, miközben ezer dolgom lenne, közben fogalmam sincs, hogy mi is az, amit keres.

-                     Na jó, - próbálom összeszedni a gondolataimat, - ki akar először fürdeni? – kérdezem, miközben elkezdem engedni a vizet a kádba és beleöntök egy kupaknyit a színezőanyag mentes gyermek fürdetőből. Én! – vágja rá lelkesen Lotti. Én nem akarok ma fürdeni. – közli Anna. Büdi akarsz lenni a szülinapodon? – kérdezem. Nem vagyok büdi, te vagy büdi. – közli, de ebbe a vitába már nem megyek bele, inkább Kittiről próbálom lehámozni a ruhát, de ő kitépi magát a kezemből és bemenekül a kanapé mögé, onnan kiabál: Nem akajok füjödni! Utálok füjödni! – Muszáj fürödni. – felelem nem túl magyarázóan. – Nem lesz hajmosás? – hallatszik a kanapé mögül. Nem. – felelem bíztatóan. Milyen jó is lenne, ha békében megfürödnének, és hamar elaludnának. Végül felajánlok két, na jó négy rózsaszín szívószálat Lottinak és Kittinek, ha betehetem őket a kádba – nem mintha nem lenne így is épp elég pancsi játék a vízben. A lehajtott WC fedélen ülve magamba roskadva sziesztázok, amikor vonító kórusuk hangja ránt vissza a valóságba:

-                     Ki a-ka-runk száááááll-ni!!! – először Lottit emelem ki, aki a rózsaszín, nyuszifüles fürdőköpenybe burkolózva a nappaliba rohan, majd Kittit veszem ki, és csavarom egy óriás méretű, sárga frottírkifogóba. – Még embej vagyok- figyelmeztet. – Ühüm… - válaszolom egyetértően. – De ha leteszel a kanapéja dinóbaba lesz belőlem!

-                     Lotti keserves arccal ül a kanapén, még a fürdőköpeny nyuszifülei is szomorúan lógnak. – Anya, biztosan kitalálod, miért vagyok szomorú. – mondja komolyan. Hát, most nem igazán tudom. – mondom őszintén. Úgy látszik, kezdenek csődöt mondani a láthatatlan antennácskáim. Tudod, mondja szemrehányóan, egyszer tavaly Anna a nagyok hittanjáról egy cukorkával jött ki, és egyedül bekapta, és azt mondta nekem: Nyami, epres! – Komolyan újra kiakadt ezen az eseten. Kénytelen vagyok együttérzően sóhajtani. – Semmi baj, kicsi, az idén már Te is a nagyok hittanjára jársz! – Ettől újra ragyogni kezdenek a szemei.

Lotti és Kitti már plüsspizsamában veszekednek a kanapén, de Annát még nem tudtam rávenni, hogy megfürödjön.

- Anna, nem megbeszéltük, hogy együttműködő leszel? – kérdezem szomorúan.

- De igen, de csak akkor, ha te is az leszel. Én azt kértem, hogy ne kelljen megfürdenem, de te nem akarsz velem együttműködni.

Vajon nagy szégyen, ha a lányom a szülinapja előtt nem fürdik? Egyre kevesebb erőm van harcolni velük… És hol van ilyenkor az apjuk?

-          Anya éhes vagyok – üvölt Kitti olyan hangszínnel és hangerővel, ami egy pillanatra sem teszi kétségessé, hogy ő. most. enni akar. Azonnal.

-          De hát megetted a lekváros kenyeret. Kérsz még egyet? – kérdezem.

-          Nem. Éhes vagyok!

-          Rendben, azért kérdezem, hogy kérsz-e még egy kenyeret.

-          Nem. Olyat kéjek – üvölti.

-          Milyet?

-          Olyat!

-          Gabonapelyhet?

-          Nem!

-          Dörmi macit?

-          Nem!

-          Túró rudit?

-          Nem. – már szinte magánkívül üvölt.

-          Megmutatod? – adom fel.

-          Igen. – derül fel egy pillanat alatt. Felveszem, és a kamraszekrény elé megyünk. Lotti várakozóan figyel, hű de jó, Kitti kibalhézott még egy kis extra nyalánkságot estére.

Persze, Kitti az olvadós rágók felé mutogat, amit jó két hete kaptak a nagyszülőktől, és rögtön feltettem a kamraszekrény legmagasabb polcára, hogy ne legyen szem előtt – ezek szerint a kis betyár kifigyelte. A mai nap a veszett csatáké – leveszik három csomagot. Anya, nézhetünk közben mesét? – kérdi Lotti vigyorogva. Nem! felelem bőszen. Letelepszünk a kanapéra és mindenki választ egy mesekönyvet. Kitti kívánságának megfelelően immáron lassan a századik alkalommal végigkövetjük, hogy hogyan lopta el a szarka Bogyó és Babóca mézeskalácsait, Lotti egy kinyitható ablakos ismeretterjesztő könyvet hoz az állatokról, ebből is elolvasunk több oldalt, megcsodáljuk az ablakok mögül feltáruló képeket, a vicces feliratokat pedig többször is meg kell ismételnem. Befejezésül Anna kérésére a Pöttyös Panniból olvasom el, hogy hogyan nem ment világgá Panni. A meseolvasás során Kitti háromszor túrja ki a helyéről Lottit, majd egy idő után folyamatosan cserélgetik a helyeiket, a könyvablakok kinyitása pedig egymás praclijának megrángatásával is együtt jár.

Valahogy túlesünk a fogmosáson, mindenkit betakargatok, felkapcsolom a sólámpákat, jóéjtpuszikat osztok, és egy gombnyomásomra felhangzik Mazsola a kismalac története Eszenyi Enikő zseniális hangján. – Vannak még barátaim – mormolom, majd előhúzok egy üveget, leroskadok a borsófőzelékes tányérok közé, és bort töltök egy színes gyerekbögrébe, amit az asztalon találok és igen, igazából látom a szétnyomott borsózsmeket az alján, de nincs erőm újra felállni és elővenni egy tiszta poharat. Inkább megpróbálom átgondolni, hogy mi mindent kell még megcsinálnom holnapra. Közben újra belém vág a kérdés vajon miért nincs még itthon a férjem. Ránézek a mobilomra, de sem nem fogadott hívás, sem sms nem várakozik rajta. Senki nem keres. Senkit nem érdeklek. Senkit nem érdekel Anna holnapi bulija. – gondolom enyhe kétségbeeséssel és jó nagy adag önsajnálattal. De hirtelen eszembe jut: Laura! Igen, Laurának ide kell jönnie, és segítenie nekem! Hiszen már a délután írtam neki egy cuki sms-t Anna nevében a holnapi buli emlékeztetőjéül. Most újra írok neki – ezúttal a saját nevemben: Laura, azonnal gyere ide, segítened kell! Szükségem van rád!