Olyan érzés volt, mintha valaki belevágott volna egy bőrfocit a gyomromba. Még senki nem vágott bőrfocit a gyomromba, így igazából nem tudom milyen érzés lehet, de ilyennek képzelem. Ezek a gondolatok persze nem békésen vonultak végig a fejemben, hanem a pánik robbantotta ki őket egymás után. Túlélni akartam, mert itt már nem egy bőrfociról volt szó, hanem háromról. Aztán éreztem, hogy egy kéz, egy kicsi és meleg pracli a szemhéjamat huzigálja és egy arcocska felém hajol és egészen közelről mondja, mit mondja üvölti a fülembe: Ébresztő, honvédek! – Borzalom, a nővérem kiképzőőrmesternek neveli a gyerekeit. – Liza, tereld el a nyájad, és főzz egy kávét! – krákogtam.
- Anya nincs itthon! – üvöltötték az arcomba víg gyermekhangok.
- Micsoda? – dörzsöltem a szemem. – Kitti mellém kucorodott: - Játsszuk azt, hogy a Mikulás Neked nem hozott csomagot. Síjjál! – Őszintén szólva, tényleg sírni támadt kedvem. Kikászálódtam az ágyból, lefejtettem magamról a kis kezeket, és kimentem a konyhába, ahol rögtön csináltam magamnak egy duplaerősségű kávét. Nem törődtem a gyerekek rinyájával, addig amíg magamba nem döntöttem. Akkor kérdeztem meg újra:
- Micsoda? Mi van itt?
- Dinamit! – vágta rá Anna, Lotti és Kitti utána üvöltötték: Mi van itt! Dinamit!!!
- Na jó, - komolyodott el Anna. – Anya tényleg nincs itthon.
- Biztos eszébe jutott valamilyen nélkülözhetetlen kellék a szülinaphoz, és leugrott megvenni. – nyugtattam látszólag őket, valójában inkább magamat. – Szerintem, mindjárt visszaér. – Visszamentem a nappaliba, hogy előkotorjam a táskámból a mobilomat, de nem találtam sehol.
- A kabátod sincs az előszobában. – jelentette Lotti.
- Fura. – mondtam bambán. – Lehet, hogy anyátok hirtelen azt kapta magára. De vajon miért vitte el a táskámat? – Villámcsapásszerűen egy gondolat hasított belém. Na, ne!!! A hálószobába mentem Liza mobiljáért. Végighúztam az ujjam a képernyőn, és már olvashattam is Liza sms-ét: Drága Testvérkém! Ez a nap jár nekem – és neked is! Tudom, hogy mindent szuperül meg fogsz oldani. Puszilom a lányokat! Szeretlek! Ennyi. Ezt nem gondolhatja komolyan?
- Hol van apátok? – kérdeztem.
- Már elment. – mondta Anna.
- Szerintem azt hitte, Anya alszik a kanapén, és nem Te! – kuncogott Lotti. – Láttam, amikor puszit küldött Neked! Így! – azzal belepuszilt a tenyerébe és felém fújta. Aha, szóval, Bernát azt hitte, én vagyok Liza és elment dolgozni. Meg sem lepődik, hogy a felesége a nappaliban alszik a hitvesi ágy helyett, csak messziről dobálja neki a csókokat?! És tartok tőle, nem ő lesz az egyetlen, aki ma azt fogja hinni, én vagyok Liza. Azt hiszem szükségem van még egy kávéra. Visszamentem a konyhába, de épp csak elővettem a kávét, mikor a lányok kórusban rákezdték: Én kakaót kérek! Én tejcsukát! Én kaphatok narancslevet? Arról volt szó, hogy reggelente narancslevet fogunk inni! – Sajnálom, de most először magamnak fogok egy incsi-fincsi kávét csinálni. – erre persze ledöbbentek. - De a mami mindig nekünk készít először reggeli innivalót! – mondta Anna. – És különben is, te már ittál! – tette hozzá Lotti. – Tejcsukát kéjek! – üvöltötte Kitti.
Ezek a srácok baromira tévednek, hogyha azt hiszik, hagyom már a legelején megtörni magam. – Sajnálom, de várnotok kell. – A kávé lefőtt, belepötyögtettem egy kis Steviát és öntöttem bele tejet. – Hmmm, finom. – szippantottam bele. – Most Laura nénikétek megissza a második kávéját – avval Kitti teljes erőből nekifutott a lábamnak – én pedig elzúgtam a kávésbögrével a konyhában. A kövön feküdtem, a kávétócsa közepén, a tegnapi blúzomban, gyűrötten és összekávézva és Kitti fölémhajolva üvöltött:
Tejcsukát akarok!!! – Szép kis nap lesz ez, köszönöm Nővérkém.
