LizaésLaura

- Nem Liza, ez most nem fog össze jönni, tényleg sajnálom, de a konferencián muszáj ott lennem, hiszen mi szervezzük, emlékezz vissza, tudod te is mivel jár egy ilyen! – magyarázkodtam. Ha arra tippeltek, hogy miután írtam egy nyugodt hangvételű választ Liza pszichopata sms-ére, miszerint szükségem van egy kis lazításra, mert a holnapi konferenciát én nyitom meg, és drukkoljon, hogy jól sikerüljön a beszédem, ő megértően békén hagyott, hát nagyon tévedtek. Felhívott, és kierőszakolta, hogy eljöjjek hozzá. Egyszerűen ott kellett hagynom Dávidot és Szaffit egy klubban, taxit fognom, és idejönnöm – azelőtt, hogy egyáltalán beindult volna a buli.

Ha rám nézel, egy szép és stílusos nőt látsz, de bevallom, elegánsan inni – na, azt nem tudtam soha. Lehet, ha nem söröskorsóval való pogózáson szocializálódok, vagy fiatalkori meghatározó ivás-élményeim nem kannás borokhoz kötődnek, akkor képes lettem volna elsajátítani a kulturált, társasági ivást. Őszintén szólva jobban szerettem azokat az estéket, amikor egy üveg olcsó borral üldögéltünk a tóparton vagy egy falusi kis kerthelységben ücsörögtünk a sokadik nagyfröccsöt szopogatva a diófa alatt, mint az elegáns koktélozós partikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna kedvem a mai bulihoz. Nagyon is volt, ez egy laza és kötetlen éjszaka lett volna, helyette viszont itt állok és hallgatom a testvérem siránkozását.

Ez az egész most nagyon kellemetlen, utálok magyarázkodni, de Liza igazán lehetne belátó, hiszen én dolgozom, ő meg egész nap otthon van, meg kéne értenie, hogy nekem fontos elfoglaltságaim vannak.

- Tudom mivel jár egy konferencia, nem telt még el olyan sok idő azóta… - megbicsaklott a hangja. Jajj, ne, remélem, nem fog sírni, se kedvem, se erőm vigasztalni.

- Édesem, persze, hogy nem telt el annyi idő, és Te voltál a legjobb! – próbálom nyugtatni. – Berobbantál, ragyogtál, majd egy év után elmentél babázni. – Nem tehetek róla, de a babázni szót enyhe undorral ejtem ki. Liza nem teszi szóvá, csak szomorúan néz rám. – Oké, én megértem, hogy neked fontos ez a családosdi, de megkaptál mindent, amit akartál, nem? Úgy értem, mintaanyu vagy, itt van Bernát, van ez a lakás… - Na jó, igazából tényleg nem értem, hogy mit akar most. Liza az egyetemen a tanárok kedvence volt. Ő volt az, aki minden előadáson bent ült, végig jegyzetelt, a gyűrűs mappáiban színes elválasztó lapokkal csoportosította az anyagokat, minden szemináriumi dolgozatot és beadandó feladatot időre elkészített, és már első év után egész nyáron újságíró gyakornokként dolgozott. Besétált a kedvenc hetilapjához, és kedvesen közölte a titkárnővel, hogy a főszerkesztővel szeretne beszélni. Rögtön bemehetett, és azzal a természetes egyszerűséggel, amivel mindenkit levett a lábáról, elmondta, hogy szeretne nyáron gyakornokként a lapnál dolgozni. A főszerkesztő kapásból igent mondott. Liza először mini interjúkat készített, majd egyre nagyobb munkákat bíztak rá. Augusztusban már többoldalas portréinterjúi jelentek meg. Ettől kezdve az egyetemen még jobban oda voltak érte a tanárok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy beképzelt volt. Nem volt az, szerintem fogalma sem volt róla, hogy milyen sokan irigylik őt. Naiv volt, végtelenül naiv, kedves mindenkihez, és mindig olyan hihetetlenül nyugodt és kiegyensúlyozott. Miközben mindenki lázasan kereste önmagát, bulizott végkimerülésig vagy éjszakákat tanult át egy-egy vizsga előtt, Liza a maga nyugodt céltudatos módján haladt előre. Ötödévesek voltunk, amikor félévkor az egyik óraadó tanárunk felajánlott neki egy munkát a reklámügynökségnél, ahol dogozott. A második félévet, az államvizsgát úgy csinálta végig, hogy mellette teljes munkaidőben dolgozott – a diplomamunkájával akkorra már rég készen volt. Olyan jól megállta a helyét, hogy pár hónap múlva már kreatív főtanácsadóként dolgozott.

Szerintem az, hogy Liza ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott volt mindig, Bernátnak köszönhető. Tudom, hihetetlen, de Liza tizenhét, Bernát húszéves volt, amikor megismerkedtek. Míg a többiek vadul buliztak, vagy nagy társasággal nyaraltak, ők kettesben moziba vagy vacsorázni mentek, hátizsákkal bejárták Erdélyt és kempingeztek a Balatonnál. Nem is ismertem más párt, akik ennyire illetek volna egymáshoz.

Aztán, amikor már az Ügynökségnél dolgozott, Liza megismerkedett Ádámmal. Ádám egy nagy állami vállalatnál dolgozott, és egy közös konferencián találkoztak. Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt kettőjük között, azt is csak véletlenül tudtam meg, hogy Ádám egyáltalán létezik. Akkoriban Bernát sokat volt külföldön, a szoftverfejlesztő cég olasz partnerei elvárták, hogy valaki rendszeresen képviselje a céget, a főnök pedig Bernátot küldte, mint tehetséges, fiatal munkatársat. Az tűnt fel, hogy Liza megváltozott. Iszonyúan pörgött abban az időszakban, ragyogott, elkezdett pár kolléganőjével szórakozni járni – később kiderült, hogy ezeken a bulikon Ádám is ott volt. Egyetemista lányos ruhatárába bekerült egy-két mélyen dekoltált blúz, felsliccelt szoknya, hosszúszárú csizma. De tényleg nem tudom, hogy mi történt közte és Ádám között, hogy egyáltalán történt-e valami, vagy csak a valami lehetősége is elég volt Lizának, a lényeg, hogy annak az évnek a tavaszán Liza és Bernát összeházasodtak, rá majd egy évre pedig megszületett Anna.

- Drágám, mégis mit szeretnél? – kérdeztem újra Lizától, és tényleg bíztam benne, hogy most képes lesz érthetően elmondani, hogy mi bántja, mert már majd leragadt a szemem.

- Én csak azt szeretném, ha itt lennél holnap Anna szülinapján és segítenél egy kicsit az előkészületekben. – kezdte. - Annyira zsúfolt napom lesz, háromfelé kéne szakadnom, hogy helyt tudjak állni. Az oviban családi játszó délelőtt lesz, és vinnem kell magammal Kittit is. Délután pedig még rengeteg előkészület vár rám, mert négytől már érkeznek a kis vendégek!

Családi játszó délelőtt, kis vendégek. Remélem, ezt nem gondolja komolyan.

Liza, értsd meg, hogy nem tudok most erre időt szakítani. – próbálok nyugodtan fogalmazni.

-          Te értesd meg, hogy nagyon kivagyok. Annyi mindenen mentem keresztül! (Na, vajon miken mehetett keresztül? Hogy nem ő nyerte az oviban a halloweeni jelmezkészítő versenyt?)

Tudod, volt egy időszak, amikor annyira nem bírtam egész nap elviselni, hogy én vagyok a mindig mindent megértő, körülölelő, tökéletes anyuka, hogy muszáj volt pár naponta egy-két órácskára kiszabadulnom a bőrömből. – mondta Liza halkan.

-                      Na és? Szerintem ezzel sokan vannak így. – legyintek. – De mikor volt ez? Nem emlékszem. Egyáltalán, kikkel járkáltál el?

-                      Senkivel. – rázta a fejét Liza. – Bernát annyira körülményes, ha a gyerek felvigyázásáról van szó. Szívesen vigyázott volna rájuk – elvben, de a gyakorlatban. Ismered… A kérdései… Most miért is akarok elmenni, miért van szükségem kimozdulásra, ez ugye csak egy egyszeri alkalom, vagy már rendszeres lesz? Nem érzem jól magam itthon, változtatni akarok az életünkön? Nem akartam állandóan ezt hallgatni. Talán emiatt mást sem akartam terhelni, így olyan megoldást akartam találni, ami senkitől nem függ.

-                      Te jó ég, mondd már végre el, hogy mit találtál ki – szóltam közbe. Liza rám nézett.: Amikor a gyerekek elaludtak, bekucorodtam a számítógép elé egy pohár borral és felmentem egy oldalra.

-                      Milyen oldalra?

-                      Egy internetes játék oldalára. Ez egy műveltségi vetélkedő…

-                      Jó ég Liza, már azt hittem valami…

-                      Várd ki a végét! A megadott személyiségem egy fiatal lányé volt, egy olyan lányé, amilyen én voltam régen. Akinek nincs családja, szép és sikeres, és körülrajongják a pasik…

-                      Jajj, Liza.

-                      Nem, nem. Tudod, hogy mennyire boldog vagyok. El sem hiszem, hogy ez a három csodálatos gyermek az enyém. Hogy képes voltam ilyen csodát létrehozni. Tényleg ők az életem értelme. De néha olyan jó volt visszabújni a régi Liza bőrébe.

-                      És mit csináltál azon az oldalon?

-                      Játszottam, válaszoltam a kérdésekre, közben cseteltem a többi játékossal. Poénkodtunk, néha még flörtöltünk is. Olyan nagyon felszabadult érzés volt. Annyira kikapcsolt.

-                      És arra esetleg nem gondoltál, hogy ők, a többiek sem azok, aminek kiadják magukat?

-                      De, persze, benne volt a pakliban. De nem volt jelentősége. Egyedül az illúzió volt a lényeg.

Láttam Laurán, hogy nem érti. Neki fogalma sincs mit jelent három gyerekkel itthon lenni. Azt hiszi, egész nap a kanapén ülök és nézem a gyerekeket. El se tudja képzelni, milyen az állandó kontroll, hogy mindig figyelembe kell venned, hogy a viselkedésed, egyetlen szavad, vagy egy tetted is milyen hatással van a gyerekekre. És nem csak a káromkodásra gondolok, a kiabálásra, dühöngésre, hanem, hogy hogyan fogalmazzak meg egy kérést, hogy az valóban motiválja a gyerekeket, vagy, hogy ha valamiért rájuk kell szólnom, csak a cselekedetüket minősítsem, és arra próbáljam helyezni a hangsúlyt, hogy azzal, amit tettek nekem mi a gondom. Néha nagyon fárasztónak érzem, olyan könnyű hibázni, és az egész környezetem annyira hajlamos a bűntudatkeltésre. Pár hónapja együtt vásároltunk kettesben Laurával egy hiperben. Előttünk egy anyuka ment két kisgyerekkel – láttam Laurán, hogy majd megőrül tőlük. Pedig a nő csodálatos volt. A kisebbik, egyéves forma kislányt a bevásárló kocsiban tolta, a nagyobbik, három év-körüli kisfiú mellettük jött. Hihetetlenül nyugodtan beszélt velük, kivett két hónadrágot, és engedte, hogy a kislány válassza ki a színe alapján, amelyiket szeretné, amikor a kisfiú játékért nyafizott, kedvesen emlékeztette, hogy megállapodtak, hogy most nem vásárolnak, és amikor a kisfiú ezek után a húgának kért valamit, amivel majd ő is játszhat, akkor ezen jót nevetett. Amikor a gyerekek édességet kértek, elmagyarázta, hogy ha hazaérnek, palacsintát süt nekik. Miközben felpakolt a futószalagra, és fizetett, játékosan lekötötte a kisfia figyelmét is. Felszabadult és vidám volt, ugyanakkor gondos és tudatos. Én miért nem tudok ilyen lenni? Hozzá képest egy állandóan improvizáló idegbeteg vagyok…

Liza totál kivolt. Valamitől nagyon kikészült. Nem tudom miért ennyire görcsös, miért akar minden olyan mániákusan jól csinálni. Miért nem teszi kedvére a dolgokat, miért a mások által felállított szabályoknak akar megfelelni. Emlékszem, nyár végén elmentünk egyszer kettesben vásárolni. Egy nő ment előttünk két gyerekkel, elviselhetetlenül lassan tolva a kocsiját, és közben hátborzongatóan negédes hangon beszélt a gyerekekkel: Drágám, melyik hónadrágot szeretnéd? A kéket vagy a zöldet? Gondoltam, hogy a zöldet! – közben szerencsétlen gyerek a kékre mutogatott. Végig így trillázott nekik, láttam, hogy Liza el van ájulva tőle, az persze nem tűnt fel neki, hogy a kiscsaj vörös fejjel bömböl a kocsiból, a kiscsávó meg ráveti magát egy szabadon hagyott targoncára, és frankón eltolja, mert anyuci a biofűszerek között válogat már félórája. Jó, hogy a kiscsávó nem dózerolt le senkit a targoncával, mert úgy tolta, hogy ki se látszott mögüle, a biztonsági őr köpni-nyelni nem tudott, azt se tudta mit mondjon trillázó anyucinak, végül csak megköszörülte a torkát. Na, erre már a nő észbe kapott, és vajon mit csinált? Negédes felkacagott: Hogy Te milyen ügyes vagy! – semmi irgum-burgum, vagy efféle. A pénztárnál meg mint az őrült rohangált fel a gyerek, a nő meg megpróbált úgy tenni, mintha ő küldené, mintha totál uralná a szitut. A gyerek elkezdett rohanni, neki a kijárati ajtónak, a nő meg utána kiabált: Igen, drágám, most nézd meg milyen kisállat van az ajtón az állateledeles plakáton. Meg lehetett bolondulni tőlük, Lizának meg tetszett. Olyan könnyen beveszi az ilyen szupermamis dolgokat.

A december veszélyes időszak a számára. Nem csak Anna szülinapja miatt, bár nyilvánvalóan a gyerek partival is túlzásba fog esni, de a Karácsony miatt különösen. A legtöbb embernek a Karácsonyról az a szó ugrik be, hogy tökéletes. Nem az, hogy boldog, vagy vidám, örömteli, vagy áldott, hanem, hogy tökéletes. Lizának pedig az, hogy TÖKÉLETES: csupa nagybetűvel. Persze, mindenkinek mást jelent a tökéletes, Liza számára a magazin karácsony a tökéletes. Bordó bársonyruhácskába öltözetett gyerekek a hajukban hatalmas masnival, akik pajkosan játszanak a kandalló előtt egy pihe-puha szőnyegen, jóképű öltönyös apuka vidáman mosolyogva faragja be a hatalmas élő fát a karácsonyfatalpba, fenyő- fahéj és narancsillat, tízféle saját kezűleg készített sütemény, vidám nagyszülők, vidám nagybácsik és nagynénik, ötfogásos vacsora, háromfogásos reggeli, vidám unokatestvérek, hatfogásos ebéd – ja, mert ez a karácsony szilveszterig tart, folyamatos vendégjárással, akik mind-mind vidámak, semmi konfliktus, semmi dráma, sok-sok önfeledt móka, meseolvasás és közös társasjátékozás.

Ehhez képest a karácsonyok egyáltalán nem így telnek, és ezt Liza pontosan tudja, és már előre retteg és stresszel, mert azt, hogy máshogy is lehetne, képtelen elfogadni. Amikor még Gergővel voltam, állandóan azzal üldözött, hogy töltsük a szentestét is meg a huszonötödikét is náluk, és képtelen volt megérteni, hogy mi nem szeretnénk. Liza karácsonyai általában úgy telnek, hogy eltervezi, hogy milyen ruhát vesz majd fel, hogyan sminkeli ki magát, mi lesz az ünnepi menü, értelmes játékokra vadászik a gyerekeknek, és gyönyörű karácsonyi történeteket gyűjt, amiket majd felolvashat nekik. Ehhez képest a lányok, valahol reggel kilenc magasságában kierőszakolják, hogy érkezzen meg a Jézuska, Liza kétségbe esik, alkudozik, végül beadja a derekát, így mackónadrágban becsempészi az ajándékokat a fa alá, amíg Bernát a fotelben pihen csukott szemmel, a gyerekek pedig a konyhában őrjöngnek és levernek egy vagy több dolgot, így a konyha padlójára érkeznek a karácsonyi ünnepi vacsora elemei az őket tartalmazó edények hatalmas döndüléseinek kíséretében. Aztán, Liza csilingelni próbál, de kiderül, hogy a kis csengőnek nincs nyelve, mert valamelyik gyerek kitépte, ezért ő maga utánozza egy csengő hangját. Be akarja indítani a CD lejátszón a Mennyből az angyalt, gondosan be is állította, hogy az következzen, de kiderül, hogy Bernát felkelt a fotelből és kikapcsolta a CD lejátszót, így most meg kell keresnie, közben a gyerekek a fa előtt őrjöngnek. Ajándékosztás, a gyerekek nagyon örülnek az új játékoknak, de mivel reggel kilenckor már megkapták őket, délután fél három fele már erős hiányérzetük támad, ezért követelik, hogy mesét nézhessenek a tévében. Liza, aki akkora készül el az ebéddel, megpróbálja az asztalhoz csalogatni őket, de ők hevesen ellenállnak. Bernát a fotelben pihen csukott szemmel, mi pedig ebbe az idillbe toppanunk be Gergővel és a szüleinkkel.

Szörnyű, hogy Laura képtelen megérteni, mennyi szervezéssel jár egy gyerekzsúr. Már hetekkel ezelőtt ki kellett választanom a helyet. Nem akartam játszóházat, hanem valami egyedit, szerencsém volt, sikerült ismerősökön keresztül lefoglalnom egy fantasztikus helységet, ahol rengetegen elférnek. Megterveztem a meghívókat a gépen, és kinyomtattam őket színesben, majd az egyik reggel Anna izgatottan kiosztotta az oviban. Listát vezettem, hogy ki tud eljönni, esetleg ki szeretné elhozni a tesóját is. Dekorációs ötleteket és kellékeket gyűjtöttem, zenéket töltöttem le a Youtube-ról. Laurának fogalma sincs, milyen nehéz jó bulis zenéket választani a hatéveseknek. Ők már kinőttek az ovis zenékből, de a tinisekhez még kicsik. Végül sikerült két cd-nyit összeválogatnom, méghozzá olyan sorban írtam ki a dalokat, ahogyan majd a zsúron le szeretném játszani az Alma együttes Ma van a szülinapomjától Gyrllus Tigriséig. Közben egyik nap Bernát, amíg én matricázható lufikat kerestem egy hobbikreatív üzletben a zsúr kreatív asztalához, miközben a gyerekekkel a kocsiban várt rám, a lányok kérésére lejátszotta nekik a telefonján a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenést a Beatricétől. Arra kérdésemre pedig, hogy ezt miért tette, azt felelte, azért, mert a lányok kérték, mivel, én ezt korábban már énekeltem nekik. Persze, nagyon felhúztam magam rajta – pedig igaz volt. De nem úgy történt, hogy egyszer csak rám tört az énekelhetnék, és épp ezt daloltam el nekik. Nem. Egy szabadtéri gyerekrendezvényen voltunk, ahol a karaoke sátorban színes műanyag apróságokat osztogattak a bátor jelentkezőknek. Mivel az én lányaim képtelenek ellenállni a színes műanyag apróságoknak, sorba álltunk, hogy énekelhessenek. Könnyen megegyeztek abban, hogy melyik népdalt fogják elénekelni, de mire sorra kerültek, kiderült, hogy csak meghatározott dalok közül lehet választani – azokból pedig semmit nem ismertek. Ráadásul a láthatóan beszívott dj a fejébe vette, hogy én korábban jeleztem, hogy a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés című dalt akarom elénekelni. Hiába mondtam, hogy biztos összekever valakivel, és nem vagyok hajlandó énekelni, nem tágított, a gyerekek pedig rákezdték, hogy Lécci, anyu, énekeld el, lécci, lécci, lécci, ha elénekled narancssárga villogó karkötőt kapunk. Megint életem egy olyan epizódja következett, amelyre nem voltam hatással, amelyet nem én irányítottam. A dj elszállt és enyhén gúnyos mosollyal a kezembe nyomta a mikrofont, és pedig rázendítettem arra: „A munkának vége, kijössz a gyárból…” De ennek már jó pár hónapja, és ha Bernát nem hallgattatja meg velük a telefonjáról újra ezt a számot, majd nem tölti le nekik a youtube-ról és nem írja ki végtelenítve egy cédére, hogy stabil másfél órán keresztül erre őrjöngjenek, akkor Anna, amikor megmutattam neki a szülinapos cédéit biztos nem válaszolta volna azt, hogy nem akarja az általam kiválasztott zenéket hallgatni a barátaival a szülinapján, hanem csak azt, hogy egy részeg fazon a kezed után nyúl, te nem tudod miért jól belerúgsz- mindezt a vége felé már üvöltve. És nit fog szólni a többi szülő ehhez?

-          Liza, Liza! – térített magamhoz Laura. – Mégis, miben kéne segítenem?

-          Először is legyél itt! – mondta Liza mohón. – Gyere velünk a zsúrra.

-          De hát ott lesz Bernát és Anya is!

-          Bernát egyáltalán nem biztos, hogy el tud jönni. Anya lesz a játékvezető – neki már van feladata.

-          Játékvezető? – csodálkoztam. – Azt gondoltam, hogy egy ilyen ovis szülinapi bulin összeereszted a kölyköket, és hagyod őket, hogy szabadon játszanak.

-          De Laura! Semmit nem bízhatok a véletlenre. – Na ez tipikusan Liza. Mert vajon, mi történne, hogy a gyerekek egyszerűen csak játszanának.

-          Szeretném, ha közös játékok lennének. Nem lesznek csapat- vagy versenyjátékok, mert nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen, amiért nem nyer. Olyan játékok lesznek, amik a gyerekek együttműködésén alapulnak, amikben mindenki szerepet kap, és amikkel össze tudjuk fogni a társaságot. – Jézusom, vajon hallja magát ilyenkor?

-          Tisztára, mint egy csapatépítő tréning. – mondom gúnyosan.

-          Mindegy, szerencsére Anya ezt bevállalta, neki tetszettek az ötleteim. – mondja sértődötten

-          El tudom képzelni… - mormolom.

-          Te kezelhetnéd a zenét… – mondja egy kicsit zavartan. – Vagy lehetnél az evés-ivás felelős. Még annyi feladatunk van mára. Alkoholos filccel rá rajzoljuk a poharakra és a tányérokra a gyerekek jelét, összeállítjuk a kreatív sarok hozzávalóit, összepakolunk mindent, amit magunkkal viszünk… - Liza csak mondta, mondta, én pedig a kanapé támlájára hajtottam a fejem, a szemem sarkából konstatálva, hogy a huzatra erősen ráférne már egy mosás, majd lassan leeresztettem a szemhéjamat és igyekeztem kiűzni a tudatomból Liza hablatyolását valami koordinációs képességeket fejlesztő játékról, és annak hozzávalóiról, amiket szintén el fogunk még pakolni.